A legendás és tragikusan fiatalon elhunyt keresztény író egyik fontos írását foglalom össze, egyben reflektálunk néhány aktuális gondolatára. Szociális kérdések, önellentmondásba keveredő fundamentalisták és fontossági sorrendek. Monostori Tibor írása

———

Rachel Held Evans a 21. századi amerikai protestáns evangelikál mozgalom meghatározó egyénisége volt. Élete és munkássága második felében eltávolodott annak konzervatív és fundamentalista áramlataitól, és számos, bestsellerré vált könyvében, népszerű írásában a nők és az elnyomottak helyzete, illetve a szociális kérdések felé fordult.

2016-ban, a demokrata párti Hillary Clinton és a republikánus Donald Trump amerikai elnökjelöltek közötti választási verseny idején jelentette meg sokat idézett cikkét Életpárti keresztény vagyok. Íme, ezért fogok Hillary Clintonra szavazni (I’m a pro-life Christian. Here’s why I’m voting for Hillary Clinton) címmel. Ebben elsősorban azoknak válaszolt, akik azzal indokolták Trump melletti voksukat, hogy csak így látták biztosítottnak, hogy az abortusz-vitában elfoglalt életpárti („életért”, pro-life), a magzat életét középpontba helyező álláspontjukat a legmagasabb szinten képviseljék, szemben a nők önrendelkezési jogát védő választáspártiakkal („választásért”, pro-choice), amely táborba Clintont sorolta a közvélemény.

Fotó: www.americamagazine.org

A két tábor között természetesen sok átfedés is lehet. Az egyik véglet (életpárti oldalon) az abortusz szinte teljes betiltását követelők, a másik pedig (a túloldalon) a korlátlan, a terhességmegszakítást a magzat bármely életkorában szabadon választhatóvá tenni kívánók tábora.

Mindenki életpárti, csak nem mindegy, hogyan

Evans több érve jól ismert a magyar sajtóban, és a hazai progresszívabb keresztények körében (például itt és itt). Ezek között szerepel, hogy az állam a terhességmegszakítás büntetendősége helyett szociális segítségnyújtással, felvilágosítással, a modern fogamzásgátló módszerek ismertetésével és hozzáférhetőségük növelésével védje a magzat érdekeit. Az író egyik központi gondolata, hogy elsősorban nem az abortuszok számának csökkentésére szükséges összpontosítani, hanem a nem kívánt terhességekére – utóbbiak számát ugyanis nem fogja csökkenteni semmilyen szigorítás.

A szerző négy pontba szedte a gondolatait.

Egyrészt (miközben magát életpártiként definiálta) leszögezte: választáspártinak lenni nem egyenlő az abortuszra szavazással. Bármely táborba tartozóval beszélgetett, mindenki csökkenteni akarta a terhességmegszakítások számát. Felemlegette, hogy amikor kiállt választáspárti politikák mellett, akkor konzervatív keresztény barátai számtalanszor  „gyerekgyilkosnak” bélyegezték, és megcsonkított magzatokról küldtek neki fényképeket a saját terhessége alatt. Evans a terhességmegszakítást erkölcsileg helytelennek tartotta, és nem értett egyet a demokrata párt radikálisaival. Bizonyos területeken maga is szigorította volna az (egyes államokban nagyon liberális) abortusztörvényeket.

Másrészt körüljárta azt a kérdést, hogy vajon az abortusz illegálissá tétele vagy sokkal szűkebb körben történő megengedése (például Afrikában vagy Latin-Amerikában) csökkentette-e az abortuszok számát. A probléma összetett, de egy kutatás adatai, a (koronavírus-járvány híreiből ma már szinte minden magyar előtt ismert) Lancet orvosi folyóiratban közölt számok azt mutatják, hogy nem igazán. Ebben persze komoly szerepet játszhat a szegénység és az elmaradottság, illetve a felvilágosítás hiánya. Evans felhívta a figyelmet arra, hogy azokban az amerikai államokban, ahol szigorúbb szabályozás van életben, úgy tűnik, alacsonyabb a terhességmegszakítások száma, tehát a fejlett országokban valamilyen kapcsolat kimutatható.

Harmadrészt, a szerző szerint az életpártiaknak jobban támogatniuk kellene az alacsony bevétellel rendelkező családok gyereknevelését, ugyanis a terhességmegszakításon átesettek között aránytalanul sokan vannak a szegénységi küszöb alatt vagy környékén. A felmérések szerint az abortuszt választó anyák jelentős része éppen a gyermek érdekben hozza meg döntését: úgy gondolják, hogy képtelenek úgy felnevelni egy gyermeket (egy embert), ahogy szeretnék.

Evans rámutatott arra, hogy a Clinton- és az Obama-kormányok idején csökkent a legnagyobb mértékben az abortuszok száma. Amerika természetesen nehezen hasonlítható össze Magyarországgal, hiszen az USA-ban rengeteg amerikai nem kap táppénzt, nincs vagy alig van fizetett szabadsága, és a szülés utáni gyermekgondozási időszak is sokkal rövidebb.

“Néha könnyebb arról beszélni, hogyan “mentjük meg kisbabák millióit”, mint arról, hogyan teremtünk egy olyan szabály- és szokásrendszert, amelyben fenntartható módon, szívesen fogadják és boldogan látják ezeket a babákat, ahogy gyermekké és felnőtté cseperednek. Elvont fogalmakkal beszélni még tartalommal való megtöltésre váró, kialakulatlan “ártatlan életekről” visszatart minket attól, hogy szembe nézzünk a valósággal:  „ha ezeknek a gyermekeknek a többsége a szegénységi küszöb alatt vagy környékén születik meg, akkor életük valószínűleg nehézségekkel teli lesz, és ha nem történik változás, ezek az életek olyan ördögi körbe kerülnek, amelyet a szegénység és a rendszerszintű rasszizmus hajt” – írta Evans.

A cikkíró végül amellett érvelt, hogy a fogamzásgátlás lehetőségeinek megismerése és a családtervezés jelentősen visszaszorítja nemcsak az abortuszok számát, de a terhes nők, kismamák és csecsemők halálozási arányát is.

Rachel Held Evans (1981–2019) (Fotó: rachelheldevans.com)

A radikális életpártiak motivációi

Evans néhány példával érzékeltette, hogy számos szélsőségesen „életpárti” érvelés agyaglábakon áll, és ezzel a magyarországi ultrakonzervatív és fundamentalista tábor is szembesülhet. Ezek közül az egyik éppen ennek a tábornak a pálfordulása. Az amerikai evangelikál mozgalom számos csoportja ugyanis, ideértve a legnagyobbat, a konzervatív Southern Baptist Conventiont, az 1960-as és 70-es évek fordulóján kifejezetten progresszív módon, erőteljesen és biblikus alapon a választáspárti álláspont felé mozdult el (ld. például itt, itt és itt). Később, jelentős mértékben a katolikus álláspont hatására kis híján 180 fokos fordulatot vettek, amely a mai napig kitart.

Ilyen értelemben a magyarországi abortuszellenesek és a radikális választáspártiak egyaránt nagyon is a korszellemet követik, illetve az amerikai kultúrharcot másolják. Halkan jegyzem meg, hogy vannak olyan hiteles, konzervatív keresztények, akik évtizedek óta ugyanazt mondják: ilyen Balczó András olimpiai bajnok öttusázó, a Nemzet Sportolója, aki évtizedek óta tiltakozik az Antall-kormány által bevezetett, szerinte túl liberális abortuszpolitika ellen.

Evans felvet több másik, igen nehéz kérdést is. Mi a helyzet a spontán vetélésekkel? A lombikbébikkel? Azokkal az esetekkel, amikor a megtermékenyített petesejt nem ágyazódott be? Utóbbi egy nő életében számtalanszor megtörténhet. Mindezekből még nehezebb kérdések következnek. Az utóbbi esetek már emberi személyekkel történnek? Ki ölte meg őket – Isten? Ha szinte illegálissá tennék az abortuszt, onnantól kezdve a rendőrségnek kellene vizsgálnia minden egyes spontán vetélést is, hiszen a gyanú mindig felmerülhet, hogy esetleg művi abortusz történt? Ezekre a gyakorlati, filozófiai vagy épp teológiai kérdésekre is válaszolni kell az „életpártiaknak”.

Nemek és igenek

Evans gondolatvilágához annyit tennék hozzá, hogy a nem kívánt terhességeknek talán van egy még fontosabb háttéroka: a tartós és elkötelezett párkapcsolat hiánya, amelynek legelkötelezettebb és biblikus formája a házasság. Ilyen párkapcsolatok nélkül több lesz a nem kívánt terhesség, majd a terhességmegszakítás.

Ehhez mindjárt hozzá kell tenni, hogy Európa legtöbb részén közel másfél évezreden keresztül államvallás volt a kereszténység, mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy arányaiban több elkötelezett, stabil, boldog, Istenre néző párkapcsolat lett volna, mint mai „szekularizált” világunkban. Ádám és Éva sem kötött házasságot, és az ószövetségi zsidók is számos házassági modellt követtek. A teremtési, a krisztusi és a Pál apostoli modell követése minden korban hasonló nehézségekbe ütközött. Éppen itt érhető tetten a radikális oldal szemléleti és logikai hibája: képviselőik ugyanis a házasságra mint önmagában elérendő, kinyilatkoztatott célra tekintenek, amelynek propagálása nem lehetséges a kereszténység propagálása nélkül. Pedig két (bármilyen nemű) ember affirmatív, monogám, Istenre néző párkapcsolatához, illetve az ilyen kapcsolatok számának növeléséhez elengedhetetlen, hogy minél több gyermek és fiatal számára elérhető és magas színvonalú oktatást, egészségügyet, egyéni szabadságjogokat biztosítsunk. A fiatalokat természetesen egyébként sem kell félteni, Isten igéje úgyis eléri őket, ha Ő úgy akarja. Mégis az tűnik hatékonyabbnak, ha az isteni akarat és modell az ember önálló belátásával harmóniába kerül.

Mielőtt elfelejtem: kevés szó esik az apákról. Ha az apa nem akarta a gyermeket, az sem az anyának, sem a babának nem lesz jó. Végül: a fentiek miatt nem tartom helyesnek azt sem, ha egy szociálpolitika a házasságok és a gyerekek számának növelését közvetlenül készpénzzel vagy egyéb közvetlen anyagi értékkel igyekszik elérni: ennek a pénz miatt vállalt gyermekek (és kapcsolataik) láthatják kárát és mindez közvetetten növelheti a válások számát.

Evans szerint életpártinak lenni azt is jelenti, hogy minden gyermek megérdemli, hogy növekedése során alapvető szükségleteit kielégítsék és miután megszületnek, szívesen látják és örömmel fogadják őket. Az anyák pedig megérdemlik, hogy gyarapodjanak és boldoguljanak. Szerinte a választás- és életpártiaknak együtt kell dolgozniuk azon, hogy egy olyan társadalmi kultúrát teremtsenek, amely ünnepli a családokat.