Sokan vagyunk most egyedül vagy másokkal összezárva otthonainkban. Sokan pedig átmentetek már a koronavíruson, és túlélők vagytok… Ezt csak elképzelni tudom, hogy milyen tapasztalat lehet…

Gyárfás Judit írása

Fotó: www.researchinpractice.org.uk

Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy laktam-e egyedül életemben? Megpróbáltam ebből a szempontból végigtekinteni az eddigi életutamon. Egyszer külföldön (1.5 év), egyszer itthon laktam egyedül éveket (2). A maradék éveimet párkapcsolatban, vagy családdal töltöttem/töltöm (34).

Legyünk bár akár másokkal, akár egyedül, de most azt élem meg: a karantén külsőleg bezár. Ugyanakkor ez a belső elmélyülés és megerősödés időszaka is lehet a sötétség, az akár évekig elhúzódó (korona)krízis és elhagyatottság, magány után. Rejtett tartalékaink, erőforrásaink, vagy a még meg nem talált belső szabadságunk felfedezése. Gyógyító-megújító magány. És a gyógyulás folyamatában a sebek lehet, hogy láthatóvá válnak.

Helyzetünk egy kicsit Babits lírikusának helyzete:

„//Csak én birok versemnek hőse lenni,/első s utolsó mindenik dalomban:/a mindenséget vágyom versbe venni,/de még tovább magamnál nem jutottam.//”

Viszont lehetséges-e anélkül a „mindenséget versbe venni”, hogy nem jövünk tisztába saját vágyainkkal, és nem követjük őket?

Lehetséges-e anélkül a „mindenséget versbe venni”, hogy felismerjük akaraterőnket, berögzültségeinket, ego-késztetéseinket? És miután felismertük őket, nem gondoskodunk rólunk?

Weöres Sándor így ír a vágyak idomításáról: „Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.”

Jézus életében is voltak olyan fordulópontok, amiket egyedül kellett megélnie.

A működése kezdetén pl. a pusztába, az egyedüllét helyére kellett mennie, hogy megélje a kísértéseket (többek közt az egyedüllét kísértését, de a hatalom vagy a halál kísértését is), mert senki más nem tudta ezeket a démonokat helyette legyőzni.

De ilyen éjszakai, vagy inkább hajnali egyedüllét a virrasztás a hegyen:

„Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!

Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.

Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. 

Másodszor is elment, és így imádkozott: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod. Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. 

Otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra…

Az egyik legnehezebb időszakában Jézusnak kétszer kell visszajönnie az alvó tanítványokhoz, hogy megértse: azok nem lehetnek vele. Egyedül kell eljutnia arra a pontra, hogy feladja akaraterejét – más nem tudta megtenni helyette. Ezt a meccset egyedül kellett lejátszania. Egyedül kellett gyötrődnie és szomorkodnia (megélnie a depressziót, a kétségbeesést). Egyedül kellett megélnie a teljes elhagyatottságot, és azt, hogy a leghűségesebb tanítványai sem tudnak mellette virrasztani.

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Hogy le tudja küzdeni a saját akaratát, félelmeit. Első lépésként megbarátkozzon velük.

Aztán jön majd megértés, hogy valójában nem küzdeni kell ellenük, hanem elfogadni őket. Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod. 

Makacs lény az ember: fokozatosan törik meg az akaratunk… És nem lehet megúszni a „szomorkodást”, a mélységet, a sötétséget, az elhagyatottságot, a gyötrődést, a verejtékcseppeket.

Ezt tudta Ő az élete vége felé, „azon az éjszakán” is: „Amikor Júdás kiment, így szólt Jézus: Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem… ahova én megyek, oda ti nem jöhettek…”

Lehetséges-e anélkül a mindenséget versbe vinni, hogy nem tesszük le az akaratunkat, és az életünket Isten elé: úgy mindenestül, belezuhanva a kegyelem karjaiba?

A napokban ezt egy angol ének kapcsán értettem meg:

Vedd életem, hadd szenteljem Neked, vedd a pillanatokat és a napokat, hadd áramoljanak szüntelen dicsérve Téged, vedd a kezem, hogy mozduljon a Te szereteted felé… minden erőm te használd, ahogy szeretnéd… itt vagyok, amint vagyok, ahogy vagyok, minden a Tied, vedd akaraterőm: a tied, nem az enyém, a szívem is, a szeretetem is, csak a Tied vagyok…

Megjelent az Élet és Világosság (a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Havilapja) 2021/2. számában