Ha megkérdezik az embereket, mitől félnek a leginkább, akkor a legtöbben azt a választ adják: attól, hogy valaki szeretni fogja őket. Tehát nem attól, hogy ők esnek szerelembe, érzelmeik lesznek, amelyek révén sebezhetővé válnak, hanem éppen fordítva. Attól, hogy valaki más fog gyengéd érzéseket táplálni irántuk, hogy valaki számára igazán fontosak lesznek, hogy lesz egy ember, aki az életét sem tudja elképzelni nélkülük. Sokan vannak, akik, ha ilyesmit érzékelnek, ha látják a jeleit a másik komolyabb érzelmeinek, hanyatt-homlok menekülnek. Mert rettenetesen megijednek. Vajon mitől? Perintfalv Rita írása.
Hát attól, hogyha valaki engem szeret, az képes igazán megsebezni.
Mert amíg én vagyok szerelmes beléje, addig még nálam van az irányítás, hiszen, ha úgy adódik, bármikor ki is szerethetek belőle, s akkor egyszerűen csak odébb állok. Viszont, ha ő megszeret engem, s fontos leszek a számára és megtapasztalom, hogy ez engem micsoda boldogsággal tölt el, akkor abban a pillanatban elkezdek rettegni. Mégpedig attól, hogy őt nem én irányítom, azt sem, hogy szerelmes-e még belém vagy éppen már nem. Nem nálam van a kontroll. Hanem nála.
Tehát kiszolgáltatott leszek és sebezhető. Mégpedig végtelenül.
Ez a kiszolgáltatottság abban áll, hogy megjósolhatatlan, vajon mikor hasít ketté a fájdalom, hogy már nem szeret, hogy már nem akar engem.
Már elfordul tőlem, már üresek az ölelések, már nem szítja fel a vágyat bennem az izzás a tekintetében. S hirtelen eltűnik az életemből a ragyogás, amit ő hozott. S ha így lesz, nem tudok tenni semmit ellene. Hiszen ő szabad. Szabad abban, hogy szeret-e engem vagy sem. S ez a szabadság őrjítő. Hiszen így nem tudom megvédeni magam tőle.
Ha pedig mindenáron mégis arra törekszem, hogy megvédjem magam, akkor nem tud megnyílni a szívem, mert nem engedem bele magam az érzéseimbe.
Persze az egészben tud lenni még egy duplacsavar, mégpedig az, hogy ez a szerelmi kiszolgáltatottság kölcsönössé is tud válni. Mert amikor ő is megérzi, hogy én mennyire szeretem és vágyik erre, akkor ő is éppúgy fog rettegni attól, hogy el is veszíthet engem, akárcsak én rettegek attól, hogy elveszíthetem őt. Így a szerelembe valahogy mindig szükségszerűen belekeveredik a félelem.
Sokan éppen ezért nem is keresik a szerelmet, inkább megelégednek annak felszínes látszatával. Kalandokat keresnek, vagy csupán testet szeretőket, szexet intimitás nélkül, érintést valódi közelség nélkül. Mert a közelség félelmetes.
Persze a távolság is az. A másik érzéketlensége, figyelmetlensége, odaadásának hiánya vagy nárcisztikus önimádata, ami képtelen bárkit is közel engedni magához – fáj. De ő is csak védekezik. Talán mert egykor szétszaggatta őt is az, hogy elveszett valaki szerető közelsége. És ez a veszteség olyan seb, ami szükségszerűen a távolságba taszít.
Vagyis a szerelem örök vágy a közelségre és rettegés a távolságtól, de úgy, hogy egyben rettegés is a közelségtől és vágyódás a menedéket biztosító távolságra.
Végletes érzések és vágyak örvénylő tánca. Ami elemészt és felemel egyszerre. És mégis, valahogy képtelen vagyok nélküle élni. Olyan, mint egy drog, akkor is kell, vagy akkor még jobban, ha már tudom, hogy végül is egyszer úgyis belepusztulok. Persze legalább annak bizonyosságával, hogy én legalább igazán éltem, s nemcsak vegetáló túlélés volt a létezésem.
Szerző: Perintfalv Rita, a Felszabtér Blog főszerkesztője.
