Ahogyan az első részben kiemeltem, a tévhitekkel ellentétben a vallási abúzus nemcsak a keresztény vallás sajátossága, hanem mindegyik világvallásban megjelenik, mivel az abúzus oka nem kizárólagosan a cölibátus, hanem – a tágabb kontextust figyelembe véve – a patriarchális berendezkedésből eredeztethetőek a vallásos visszaélések. Ezzel az értelmezési kerettel csupán csak azt akarom kihangosítani, hogy véleményem szerint sokkal célravezetőbb strukturalista megközelítéssel foglalkozni ezzel a problémával, mert úgy gondolom így sokkal inkább megérthető az, hogy miért mentik fel az elkövetőket, illetve kinek az érdekeit szolgálják azok az üzenetek, miszerint meg kéne bocsátanunk és együtt kéne éreznünk az elkövetőkkel.

fotó: June Kim és Michelle Cho

Vallás és nők elleni erőszak

A feminista teológia egy olyan irányzat a feminizmuson belül, amely a második hullámú feminista mozgalmak idején alakult ki és kezdett el feltenni olyan kérdéseket, hogy miért vannak kizárva a nők a vallási intézményekből, vagy miért vannak tele nőgyűlölő passzusokkal a vallási rendszerek működését meghatározó szent szövegek. A második hullámú feminizmus során fogalmazódott meg az is, hogy ami személyes az egyben politikai, vagyis a női tapasztalatok nem csak az egyénről szólnak, hanem magáról a rendszerről is, tehát a nők elleni erőszak nem egy légüres térben keletkezik, hanem a patriarchátus ágyaz meg annak. 

Judith Herman a Trauma és Gyógyulás című alapművében is kihangsúlyozza, hogy a „nemi erőszak, a bántalmazás, valamint a szexuális és családon belüli erőszak egyéb formái oly gyakran szervesen hozzátartoznak a nők életéhez, hogy nehezen nevezhetők a mindennapi tapasztalatok körén kívül eső eseményeknek.”[1] A patriarchátus egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyben nem csak az történik, hogy a férfiak csoportja birtokolja évezredek óta legtöbb hatalmat, hanem az is, hogy ennek a domináns csoportnak a szubjektív tapasztalatai és véleményei univerzális igazságként ágyazódtak be a társadalmi intézmények struktúráiba, azaz a partikuláris férfinézőpont objektív igazságként jelenik meg társadalmunkban. 

A nőkről szóló történetek és leírások szinte mind ebből a férfinézőpontból kerültek kifejezésre. Ha fellapozgatjuk a világvallások szentiratait, mindegyikben fogunk találni nőgyűlölő passzusokat. A férfiak cölibátusi fogadalmát és elkötelezett vallásgyakorlását az ördögi, csábító nő az, aki fenyegeti, és szinte alig lehet arról olvasni, hogy hol van a férfiak felelőssége abban, ha szexuális izgalmat éreznek egy nő iránt. A vallási rendszerek a nők társadalmi alárendeltségét különböző szent szövegekkel és/vagy egy vallási tekintélyszemélynek a kinyilatkoztatásával legitimálják: 

„Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Efezus 5:21

Az ostobaságot, a zabolátlan, érzelmileg csapongó természetet is a nőiséghez kötik. Nem kell sokáig kutakodnunk, elég, ha elővesszük Ádám és Éva történetét, ahol a nőt tüntetik fel a bűnbeesés okozójaként. Sheila Jeffreys radikális feminista is kiemeli, hogy a nőgyűlölet szerves része az egyházi intézményeknek, és ez nem kizárólag a monoteista vallások sajátossága. Ebből következve felmerül a kérdés, hogy ha ilyen szinten szerves része az intézményeknek a szexizmus és a nőgyűlölet, akkor menyire lehet azokat megreformálni? Persze a válasz sokkal komplexebb annál, mint hogy most itt ki lehetne fejteni, viszont amellett a tény mellett nem lehet elmenni, hogy a vallási intézmények férfiképmásra formált rendszere meghatározó szerepet játszik a vallásos visszaélések jelenségében, amelyet az első részben bővebben ki is fejtettem.   

Vallás és áldozathibáztatás

Ahogyan a világi szinten, úgy hasonlóan reagálnak a vallási intézmények is amikor a bántalmazásra terelődik a diskurzus, vagy fény derül egy erőszak esetre az intézményen belül. Legtöbbször megjelenik az az áldozathibáztató attitűd, amely szerint az áldozat (is) tehet arról, ha bármiféle erőszak típus érte. A kívülállók erre a kérdésre helyezik a fókuszt rögtön, ahelyett, hogy az elkövetett erőszakkal foglalkoznának. Ez az áldozathibáztató hozzáállás nem csak a vallásos közösségek sajátossága. A társadalomban élő narratíva szerint az áldozatoknak magukban kell keresniük az erőszak okát. Ez a mítosz sikeresen védi a felelősségre vonás alól az elkövetőket. Az okokat az áldozat viselkedésében keresgélik: mi az, amivel bevonzotta, megteremtette ezt a helyzetet. A társadalmunkban jelen lévő erkölcsi szabályrendszer szerint nem szabad ítélkeznünk mások felett, végső soron meg kell bocsátanunk, hiszen „minden ember hibázik” és bármi történik, bármilyen kegyetlenek is velünk, ahogyan a szüleinket, úgy az elkövetőket is tisztelni és szeretni kell, hiszen a tízparancsolat is kimondja: Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.

A keresztény közösségek a megbocsátás tanításával próbálják elhallgattatni az áldozatokat, míg a buddhista vagy a magukat nem vallásos csoportnak definiáló, mégis valamilyen spirituális hitet valló New Age-es közösségek az áldozatok szenvedését a karma fatalista értelmezésével magyarázzák, pontosabban azzal, hogy az áldozat előző életében valami rosszat cselekedett, ennek a következménye az, hogy bántalmazták. A vallási és spirituális vezetők legtöbbször olyan „jótanácsokat” adnak, hogy az áldozatok az elengedésen, a türelem gyakorlásán, a megbocsátáson és a karma tanításának belátásán keresztül fog megszabadulni a bántalmazástól, illetve az abból fakadó traumáktól. 

A következő idézet bemutatja, hogy milyen káros üzeneteket közvetíthet egy vallási vezető, amely szintén a vallási abúzus kategóriájába esik: 

“Nagy segítségnek kell tekintenünk, ha egy másik ember megüt vagy megsebesít minket. Ezáltal ugyanis megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy megszabadítsuk magunkat a rossz karmától. Fel kell ismernünk, hogy az igazi ellenségeink az önimádat és az egoizmus, és hogy azok a dolgok, amelyek fájdalmat okoznak nekünk, valójában nagyon is segítségünkre vannak.”[3]

Ginger Norwood és Ouyporn Khuankaew aktivista munkájuk során[4] számtalanszor találkoznak azzal a jelenséggel, amikor bántalmazott, traumatizált nőket a saját vallásos közösségük taszít ki magából és áldozathibáztató módon kezelik a helyzetüket. Ezek a közösségek együttérzésre buzdítják őket az abuzáló férjükkel vagy párjukkal szemben. Sokszor kapják azt a tanácsot, hogy legyenek türelmesebbek, megértőbbek, forduljanak együttérző szeretettel a bántalmazójuk felé, hiszen csak ez lehet az egyetlen feloldás, mivel előző életükben valami nagyon rosszat tehettek, hogy most így bántalmazzák őket vagy a jelenben tettek valamit amivel kiprovokálták az erőszakot. 

Sajnálatos módon pont ezek az eltorzított spirituális eszmék fognak negatív karmikus cselekedeteket implikálni, mivel ezek az üzenetek az áldozatban mélyítik a bűntudatot és az önbizalomhiányt. Így ezek az üzenetek cselekvésképtelenné teszik az áldozatokat, mivel mélyítik az internalizált bűntudatukat és önvádjukat. Ezek a társadalmi üzenetek fenntartják az erőszak ősi intézményét, mert az elkövetők arra játszanak, hogy minél előbb elfelejtsék az emberek azt, hogy mit követtek el, így a megbocsátással való nyomasztás csak az elkövetők malmára hajtja a vizet, illetve emellett még rendre meg is ússzák a felelősségre vonást és emiatt kényelmesen tovább folytathatják bántalmazó viselkedésüket.

Ahelyett, hogy az emberek az elkövetőkre fókuszálnának, és olyan szintű felelősségre vonás történne a jog eszközeivel, amellyel azt lehetne üzenni, hogy elfogadhatatlannak és elítélendőnek tart a társadalom olyan bántalmazó viselkedéseket, mint például a gyermekekről letöltött pornográf tartalmak nézegetése, ehelyett inkább lehasítják különböző vallási hittételeknek a megrögzött ismételgetésével annak a fájó hétköznapi valóságnak a tudatát, hogy vannak, akik hatalmi érdeküktől vezérelve döntenek arról, hogy éppen elnyomóan, kegyetlenül, manipulatívan vagy erőszakosan viselkednek. A következő fejezetben bővebben kifejtem azokat a hittételeket, amelyeket rendszeresen felhasználnak arra, hogy eltussolják az elkövetők által okozott erőszakot.

Karma, együttérzés és megbocsátás

A karma szanszkrit eredetű szó, aminek jelentése cselekedet, tett, nem pedig valamiféle sorscsapás, ami fatális következménye előző életbeli tetteknek. Ouyporn Khuankaew szerint[2] a patriarchátus a Buddha ideje óta napjainkig formálja és hatást gyakorol az intézményesített buddhizmusra, vagyis a szövegek értelmezésére, az egyházi berendezkedésre és az egyének nézeteire. Khuankaew ezt nevezi fundamentalizmusnak a buddhizmus kontextusában. Khuankaew továbbá azt állítja, hogy a karma tanítása az androcentrikus (férfiközpontú) értelmezésen keresztül artikulálódott majd állandósult a társadalomban és az egyének (világi nők, férfiak, szerzetesek, szerzetesnők) világnézetében. A karma fatalista eszméje, vagyis az, hogy minden egyes velünk történt negatív dolgot, előző életben elkövetett rossz tettekkel magyarázunk, totális passzivitáshoz, önbántalmazáshoz, tudatlansághoz, illetve áldozathibáztatáshoz vezet, ami káros hatással van például a családon belüli erőszak túlélőire. Khuankaew a tanulmányában felhívja arra a figyelmet, hogy minden buddhista férfinak és nőnek újra kellene értékelnie magában a karmának az értelmezését a társadalmi nem (vagyis a gender[5]), az erőszak vagy az abortusz kontextusában.

Az együttérzés és a megbocsátás a másik jól bevált hittétel, amelyet felszokás hozni, amikor bántalmazásról van szó, vagy amikor egy hívő a guruját, vagy a gyóntató papot kérdezi arról, hogy mit tegyen, ha gyerekkorában családon belüli erőszakban nőtt fel, vagy ha a jelenben a férje bántalmazza. Ezek az emberek, akik segítségért fordulnak a vallási vezetők felé, sokszor olyan tanácsokat kapnak, hogy gyakoroljanak meditáció közben együttérzést a bántalmazójuk felé, vagy imáikba fohászkodjanak a megbocsátás „ajándékáért”, amelyet majd szintén a bántalmazó felé gyakorolhatnak. A vallási szent szövegek tele vannak olyan részekkel, amelyeket előszeretettel ragadnak ki és idézgetnek a fent említett dogmatikus erkölcsi előírásoknak a megerősítéséhez:

Ne mások hibáival, bűnös cselekedeteivel vagy mulasztásával foglalkozzatok, hanem saját hibáitokkal, bűnös cselekedeteitekkel és mulasztásaitokkal törődjetek. Dhammapada 50. vers.

Ám amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. Márk 11:25.

Arra is volt példa, hogy egy buddhista tanító az „előadása” során arról beszélt, hogy ha egy gyerekkori szexuális abúzus túlélője felnőttként felelősségre akarja vonni az elkövetőt, akkor az a lány mégis hogyan fog elszámolni a lelkiismeretével, és ahelyett, hogy megérkezne arra a magasabb szintű spirituális belátásra, hogy nem véletlen történt vele az, ami, inkább haragszik és nem akar megbocsátani. És sajnos ez nem egy kirívó példa, hanem a vallásos és spirituális világnak a rendszerszintű sajátossága, hogy ilyen elkepesztő reakciókat adnak ezek a magukat tanítónak mondó emberek. Itt nem csak arról van szó, hogy nem kapnak információt arról sem a papok, sem a buddhista szerzetesek és tanítók az oktatásuk során, hogy mi az a családon belüli erőszak vagy mit jelent valójában a társadalmi nem, vagyis a gender, hanem arról is, hogy olyan szintű privilégiummal és hatalommal rendelkeznek, hogy el sem gondolkodnak azon, hogy milyen ártalmakat okoznak ezekkel a kijelentéseikkel, és nem véletlen az sem, hogy sokszor ők maguk is erőszakelkövetők, tehát amikor az elkövetőt védik és az áldozatokat hibáztatják, valójában önmagukat védik.

Mit tehetünk vallásos emberként, ha bántalmazással találkozunk?

Először is higgyünk az áldozatoknak. A társadalmunkat olyan szinten áthatja az a mítosz, hogy az áldozatok kitalálják a bántalmazást, hogy a mai napig inkább homokba dugjuk fejünket, ahelyett, hogy kiállnánk az áldozatok mellett és szembe néznénk a fájó valósággal. Sokkal könnyebb hinni a bántalmazónak, hiszen annak rendszerint több hatalma van az áldozattal szemben, és nem is várja el azt, hogy megerőltessék magukat a kívülállók.

A következő rendkívül fontos dolog, amire figyelmet kell fordítani, hogy ne adjunk semmilyen vallásos jótanácsot az áldozatnak, csak hallgassuk meg őt, figyeljünk rá és ne legyünk semlegesek, vagyis ítéljük el az ellene elkövetett erőszakot. Megbocsátásról és együttérzésről kioktatni az áldozatokat, még ha szépen is van az a kioktatás becsomagolva, rendkívül káros hozzáállás.

Vizsgáljuk meg magunkban, hogy világnézetünket milyen erkölcsi dogmák határozzák meg, majd ennek a mentén visszatekinthetünk gyermekkorunkra is, amikor csak olyan üzeneteket kaptunk, hogy a szülőkhöz hasonlóan az összes tekintélyfigura felé tisztelettel kell adóznunk. Az sem véletlen, hogy ezek a tekintélypozícióban lévő vallási vezetők miért tehetik meg azt, amit, hiszen jól tudják, hogy senki sem fogja őket felelősségre vonni, mikor olyan erkölcsi előírások és parancsok szerint neveljük a gyermekeinket, hogy minden felnőttet kérdés nélkül tisztelniük kell, ahelyett, hogy a gyerekeket a saját integritásukban erősítenénk meg. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a tisztelet egy bűnös dolog, hanem azt akarom kihangsúlyozni, hogy a tekintélytiszteletre való nevelés már a gyerekkorban elkezdődik és ennek hosszútávú hatása van. Ezek az elvárások a személyiségünkbe vésődnek, ezért meghatározzák az alapvető emberi interakcióinkat, világnézetünket és a mindennapos viselkedéseinket.

Senki nem mondta el nekünk azt gyerekkorunkban, hogy nem kell megbocsátani az elkövetőknek és nem kell tisztelni egy papot vagy buddhista gurut sem. Felnőttként azt tehetjük, hogy átírjuk ezeket az erkölcsi parancsokat, elsajátítjuk a kritikus gondolkodást és tájékozódunk a számos traumával foglalkozó szakirodalomból például arról, hogy a túlélők gyógyulásának semmi köze a megbocsátáshoz, a megbékélésükhöz nem az erkölcsi dogmák ismételgetése fog vezetni, hanem társadalmi és egyéni szinten az, hogy többé nem tagadjuk el az ellenük elkövetett erőszakot.

[1] Herman 2011: 50.

[2] Khuankaew, Ouyporn (2008): Tackling Gender and Sexual Discrimination in Buddhism. Women’s Gender and Rights Perspectives in Health Policies and Programmes. Asian-Pacific Resource and Research Centre for Women (ARROW), Vol.14. 12–13. 

[3] Serab Gyalcen Amipa Láma – A lótusz megnyitása (1990:18)

[5] Ouyporn Khuenkaew és Ginger Norwood által alapított International Women’s Partnership for Peace and Justice (IWP) civil szervezet, amely feminista és buddhista alapokon szerveződik, nőjogi aktivistáknak nyújt segítséget, bántalmazott nőkkel és gyerekekkel foglalkoznak, workshoppokat tartanak nemi alapú erőszak  és gender témában világi nőknek, férfiaknak, szerzeteseknek és apácáknak már lassan 20 éve Ázsiában.

[5] A közbeszédben rendkívül elterjedt a gendernek az az értelmezése, mintha kizárólag az identitáspolitikáról, vagy a biológiai nemek eltörléséről szólna. A gendernek is megvan a sajátos genealógiája, így többféle értelmezésével is találkozhatunk: például a második hullámú feminizmus nem úgy értelmezi a fogalmat, mint a harmadik hullámú feminizmusból létrejött queer irányzat, amely sokkal inkább identitásokként értelmezi a gendert, míg a második hullámú feminizmus a gender alatt azt érti, hogy a férfi és a női biológiai nemhez a társadalom olyan értékeket, szerepeket és elvárásokat konstruál, amelyek már rég nem a biológiai különbségekről szólnak, hanem a nők elnyomásának az eszközéül szolgálnak. A  jelenlegi írásban a második hullámú feminizmus értelmezési kerete szerint használom a gender kifejezést, tehát a nők elnyomásának az eszközeként tekintek arra. 

feminizmus gender vallási abúzus