Az egyházak fontos szerepet játszanak a társadalom életében. Karitatív tevékenységükkel hirdetik a minket szerető Isten jelenlétét a világban. Vigasztalást, reményt nyújtanak a szenvedésben, és békességet a távozóknak. A római katolikus egyház 2000 éves történelmével, a világ egyik legősibb vallási intézménye és talán egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy papjai cölibátusban élnek. Az utóbbi években kerültek napvilágra, az egyházon belüli pedofilbotrányok, és ennek kapcsán felvetődött a kérdés, hogy ezekben az ügyekben vajon milyen szerepet játszik a cölebsz életforma, mely a szexuális élettől való teljes tartózkodást jelenti. 2018 októberében püspöki szinódus volt a Vatikánban, ahol Reinhard Marx bíboros azt mondta, hogy nem a cölibátus, vagy a homoszexualitás oka a pedofil bűncselekményeknek, hanem az elkövetők gyengesége és éretlensége vezet a visszaélésekhez. Ebben a kijelentésben az „éretlenség” a kulcsszó. Elöljáróban fontos leszögeznünk, hogy az ember a test és a lélek egységéből áll. Külön kezelni a lelket, és a testet a mai tudásunk szerint nem tanácsos, mert a lelki állapotunk, befolyásolja a testünk működését, és fordítva is igaz, a testi állapot hatással van a lelki életünkre. – Csóka Judit, klinikai szakpszichológus írása.
Izgalmas kérdés, hogy valaki miért mond le az emberi élet egyik legnagyobb, és legszebb kalandjáról, a szerelemről, a másik emberrel való eggyé olvadásról, és annak extatikus öröméről?
Pszichológiai szempontból vizsgálva, sok egyéb tényező mellett, talán azért, mert nem is tudja, miről mond le. A papnevelő intézetbe általában érettségi után jelentkezhet az a fiatalember, aki hívást érez a papi szolgálatra. Legalább tizennyolc éves, vagy a húszas évei elején tart tehát az illető, aki a választásával egy életre (vagyis az elkövetkező 50-60 évre) lemond az intimitásról, a szexualitásról, a nőkkel való kapcsolatról, gyakorlatilag valószínűleg úgy, hogy nincsen tapasztalata, vagy ha van, akkor is csak csekély élménnyel rendelkezik az életnek erről az oldaláról.
A Jóisten azonban igen erős ösztönökkel áldotta meg az embert. Az életösztön és fajfenntartás ösztöne az emberben a legerősebb, ezért gondolom, hogy az élethosszig tartó cölibátus a test és a lélek durva megerőszakolása.
Az emberi lélek ugyanúgy törvényszerűen működik, mint a test. Képes magát megvédeni a zavaró érzésektől, impulzusoktól azzal, hogy elzárja a tudatosság elöl a nehezen feldolgozható dolgokat. E védőmechanizmusok összeségét elhárító mechanizmusoknak nevezzük. Céljuk az én védelme, vagyis az énképet jótékonyan védik a hibáival való szembesüléstől, csakhogy a valóság észlelése eközben torzulhat. Ez azt is jelenti, hogy amikor egy ösztön nem éri el a célját, akkor jellegzetesen változik meg.
Ha egy ösztöntörekvést elfojtunk, vagyis kizárunk a tudatunkból, mintha nem is lenne, akkor szorongássá alakul.
A legérettebb énvédelmi mechanizmus a szublimáció: ilyenkor az ösztön egy magasabb rendű cél vagy társadalmilag fontos tevékenységben nyer kielégülést. Pl. a sebész a saját agresszív ösztönkésztetéseit, társadalmilag hasznosan, a gyógyító műtétek során éli meg. Egy harmadik lehetőség, hogy az ösztön aktívból passzívvá válik, vagyis az ellentétébe fordulhat. Gyakori kifejeződése ennek az elhárító mechanizmusnak az a helyzet, amikor valaki nőgyűlölő lesz, éppen azért mert nagyon vonzódik a másik nemhez, de ezt a vonzódást magában le kell tiltania. Ugyanez elmondható a homofóbiáról is. Ezt a jelenséget az Amerikai szépség című 5 Oscar díjat nyert 1999-es film mutatja be megrázó erővel. Az ösztönkésztetések elfojtásával járó változások azonban tudattalanok. Ezért nem lehet azt mondani, hogy lemondok a szexualitásról, mert majd a szexuális ösztönkésztetésem energiáját valamilyen magasabb rendű cél felé irányítom.
Az ember személyiségfejlődésében lényeges a pszichoszexuális érés, amit jól mutat, hogy fiatal éveinkben, de később is, gondolkodásunkban és érzelmi életünkben is kitüntetett szerepe van a szexualitásnak, a párkeresésének.
Ez nem véletlen, ennek Isten által rendelt oka és célja van. Ha egyszer Isten megajándékozott bennünket a szexualitással, az ezzel járó semmihez sem hasonlítható örömmel, akkor miért kell róla lemondani? Miért kell az Ajándékozónak visszaadni az ajándékot? Nem sértés ez? A cölibátus mind érzelmileg mind pedig testileg frusztrálja az embert, és a személyiség fejlődését egy szinten, általában a kamaszkorban megrekeszti. A frusztráció szorongást kelt és gyakran agresszívvá is tesz.
A gyerekek és a fiatalkorúak ellen elkövetett agresszív szexuális visszaélések ennek a frusztrációnak is a következményei.
Ha a normális személyiségfejlődés megreked, a személyiség infantilizálódik, vagyis felnőtt testben érzelmileg gyermekded ember él. Mit jelent ez? A tünetlistából az empátia hiányát, a felszínességet, és a felelősségvállalásra való képtelenséget emelném ki. A külső szemlélő számára, ennek igen feltűnő jegyei vannak. Általában az illető szóhasználata már figyelem felhívó lehet. Az esetlen poénkodások,
pl. ”férfi és nő, hogy mondjam politikailag korrekten?…közös örömre fakadnak…”
(egy fiatal pap nagymarosi elmélkedése 2015.) vagy a súlyos kérdésekre adott felszínes válaszok, pl. a közelmúltban nagy felháborodást kiváltó, amerikai katolikus pap kijelentése, miszerint a pedofília nem ölt meg senkit.
A világszerte felderített esetszámok, illetve az ilyen ügyek kezelése az egyházban megmutatja, hogy mennyire sok a személyiségfejlődés szempontjából infantilis lelkivilágú pap a katolikus egyház döntéshozói között, akik inkább az áldozatot hibáztatják, illetve akiknél a meg nem történté tevés, a tagadás primitív elhárító mechanizmusai működnek. Valamint ez válasz lehet arra a kérdésre, hogy miért rendszerszintű, strukturális bűnről van szó az egyházi szexuális abúzusok tekintetében. Az éretlen személyiség nem képes felelősséget vállalni, ami megmutatkozik abban is, hogy a gyermekek illetve fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmény elkövetője, nem törődik azzal, hogy életre szólóan traumatizálja az áldoztát. Másrészről pedig azt láthatjuk, hogy az egyházi személy által traumatizált túlélők rehabilitációjával, gondozásával, az egyházi vezetők egyáltalán nem foglalkoznak. Járulékos veszteségként könyvelik el az áldozatok esetleges öngyilkosságát, vagy egyháztól, hittől, Istentől való teljes elfordulását. Jóllehet a krízisintervenciónak, a trauma lélektanának és pszichoterápiájának nagyon jól kidolgozott, elméleti és gyakorlati módszertana van.
Ha abban nem is reménykedhetünk, hogy a cölibátust a katolikus egyház elöljárói a közeljövőben felülvizsgálják, és eltörlik, abban joggal bízhatunk, hogy a papok által elkövetett szexuális visszaélések egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak. Ennek visszatartó ereje lehet, valamint elindulhat az áldozatok rehabilitációja. Illetve elkezdődhet a prevenciós munka is, hogy minél kevesebb hívő essen áldozatul azoknak, akik a hivatásukból származó előnyökkel visszaélnek, és tárggyá degradálva használják a kiszolgáltatott másik embert.