A szenvedély határai; két test interakciója egy sajátos, érzelmektől és érzékektől sem mentes kapcsolatban; az ölelés és a mentális egészség viszonya; játszmák és elvárások nélküli együttlét – fogadjátok szeretettel Bartha István “Lelki társ” című írását.

 

 Ülök a kanapén. Mellettem Ő. Óvatosan birizgálom a tarkóját, hogy ne érezze tolakodásnak. Lassan lapockáit is bevonom a mozdulat sorba, mintha csak egy masszázs gyakorlat lenne. Mivel szemei hunyorításából arra következtetek, hogy jólesik neki, ezért egy kicsit bátrabban kezdem simogatni. Egy-egy nagyobb ívű mozdulatnál a feje búbjától a gerince mentén oda-vissza sétálnak ujjbegyeim. A fogadtatásból arra következtetek, hogy még mindig élvezi, amit teszek vele. Nem húzódik el, nem lök el magától. Érzem, hogy most érdemes vigyázni a szenvedélyességgel. Ha túlságosan belemelegedek hamar, akkor talán mégis itt hagy inkább, vagy jelzi, hogy túlléptem egy határt.

 Mindenesetre most még örülök. És egyáltalán nincs bennem hiány érzés, mármint hogy valami többet is szeretnék tőle. Ennél többet remélni sem lehet. Két test interakciója egy sajátos, érzelmektől és érzékektől sem mentes kapcsolatban. Olvastam valahol, hogy pszichológusok szerint a napi legalább egy ölelés alapvetően hozzátartozik a mentális egészség fenntartásához.

 Persze mindenben azért nem muszáj bízni a pszichológusokban. Elég ha csak Pilinszky János és Popper Péter unásig ismert párbeszédére gondolunk, amit épp ez utóbbi, a tulajdonképpen ítélet alá került személy elmondásában ismerünk oly sokan. Meg aztán a mostani menőbb pszichológusok szívesen mea culpáznak, miszerint a jelenlegi felnőtt fiatalok olyan szakmai tanácsok alapján nőttek fel, amelyek utólag nem bizonyultak megbízhatóknak. X, Y, Z generációk? Hagyjuk inkább

 Épp ezért jelent nagyon sokat Ő, akivel minden manír és játszma nélkül így lehetek. Vagy ez is egy játszma? Talán. De szeretetteljes és őszinte játszma. Legalábbis nem akar semmi hazugságot elfedni. Birizgálom a nyakát, a tarkóját, a feje búbját, a gerince mellett végigsimogatom, és amikor rajta pihentetem alkaromat, akkor nem csak a teste melegét, hanem szinte a szívverését és a lélegzetvételét is érzem. Nem kérdez hülyeségeket, nincsenek teljesíthetetlen elvárásai, viszont megismer, nem szégyell, odajön hozzám bármikor, ha a közelébe kerülök.

 A kanapén, ha tévézek mindig mellém fekszik, és kis fejével döfködi a combomat, mint valami kis kecske. Vigyáz rá, hogy a körmeit ne eressze ki, amikor átgyalogol rajtam, és különös kegynek tartom, ha olyankor rázza meg kicsi fejét, amikor épp meg akarom simogatni. Ilyenkor slaffognak a fülecskéi a tenyeremben.

 Sosem felejtem el, amikor másfél éve elvittem kiheréltetni. Mínusz húsz fok volt. Az anyósülésen lévő hordozóban egy idő után nyávogni kezdett. Aztán a doktor bácsi udvarában volt legalább három vérmes kutya. A fejem magasságába emeltem a hordozót. A rendelőben, amikor az ölembe vettem, akkor hallottam először azt a mély, fura morgást, amit néha a testvérével való viták alkalmával mostanában is. Akkor leginkább a félelem miatt lehetett. Itt voltam mellette, amíg magához tért az altatásból. Azt hittem, többé szóba sem áll velem, hogy ilyesmihez asszisztáltam, de valójában pont akkor szövődött köztünk ez a mély, bizalmas barátság.

 Hogy hívják? Soha nem tudtam nevet adni az állatoknak, akikkel kapcsolatba kerültem. Ugyan, ki vagyok én, hogy nevet adjak bárkinek is? Isten joga ez. Persze adtunk azért nevet. Amikor tenyérnyi csipogó kiscicaként hozzánk került, akkor Mazsolának neveztük. Később Herkules lett. De valójában az Ő nevét csak Isten tudja. A macskák amúgy sem hallgatnak az ember által nekik adott nevükre. Ő viszont hívás nélkül is jön, ha csak leülök a kanapéra. És olyankor óvatosan birizgálom a tarkóját.

 

Műv_Ház_és_Ima_Ház