A Magyar Katolikus Egyházban a szocialista múlttal való őszinte szembenézés a mai napig nem történt meg. Ha a főpapok és klerikusok állambiztonsági tevékenységét kérik rajtuk számon, ők általában egyházellenességet emlegetnek. Miért is teszik ezt és miért maradhatott magára Várszegi Asztrik a püspökök között? (Ökrös Tamás írása)
“Elbeszélésekből tudom, hogy a lengyel püspökök nem nagyon akartak szóba állni a magyar püspökökkel, és nem keresték a kapcsolatot a II. Vatikáni Zsinat idején a mieinkkel, és később sem a szocialista időszakban. Távolságot tartottak, mert nem tartották helyesnek azt az utat, amit a magyarok járnak.”
Várszegi Asztrik
(Népszabadság, 1999. november 26.)
A következőkben egyik kedves olvasónk, Ökrös Tamás korábbi blogposztunkhoz írt kommentárját adjuk közre.
Ezt a hozzászólást azoknak szándékozom írni, akik (esetleg életkoruknál fogva) nem tudják pontosan, hogy mi is volt az az út, amit a lengyelek nem tartottak helyesnek, “amit a magyarok jártak”. Amiről szó van, az a magyar katolikus klérus és a (kádári) magyar állam viszonya konkrétan az 1960-as években, illetve egészen 1989-ig (sőt, bizonyos értelemben azon is túl).
Ami az előzményeket illeti: a Vatikán és Magyarország diplomáciai kapcsolatai már 1945-ben megszakadtak, 1949-től pedig az egyházi személyek is csak illegális úton tudtak a Kúriával kommunikálni. 1950-ben a magyar püspöki kar egy kényszer-konkordátumot kötött az Állami Egyházügyi Hivatallal, ami a püspökök, illetve az egyház működése számára erősen korlátozott lehetőségeket biztosított, az egyház tevékenységét gyakorlatilag állami gyámság, illetve hatósági felügyelet alá helyezte, és ezzel párhuzamosan megkezdődött az úgynevezett békepapi mozgalom szervezése, valamint egyházi civilek és klerikusok állambiztonsági ügynöki beszervezése is. A békepapi mozgalom feladata egyrészt a kommunista ideológia közvetítése volt a hívek számára, másrészt a kléruson belüli megosztottság előidézése, mindezzel az egyházi működés dezintegrálása. A mozgalomban való részvételre a papokat a szokásos beszervezési eszközökkel vették rá: kényszerítéssel, megfélemlítéssel, de az sem volt ritka, hogy a papok önként igazodtak a hatalmi elképzelésekhez, leginkább személyes karrier-motívumokból.
Az 56-os forradalom után annyiban változott a helyzet, hogy az MSZMP az egyházak tartós fennmaradására kívánt berendezkedni, és az egyházak megsemmisítése helyett azok felhasználására, behálózására törekedett. Hogy ez utóbbi mennyire jól sikerült, azt mutatja, hogy a II. Vatikáni Zsinatra kiküldött delegátusok több mint fele állambiztonsági ügynök volt. 1957-ben megalakult az Opus Pacis, amelyben már maga a püspöki kar szervezte a békepapi tevékenységet.
1964-ben létrejött a Szentszék és a Magyar Népköztársaság közötti úgynevezett “részleges” megállapodás, ami rögzítette, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása szükséges az egyházi kinevezésekhez. Ennek eredményeként az 1989 előtti püspöki kinevezettek több mint 60 százaléka egészen biztosan (de egyes becslések szerint több mint 80 százaléka) állambiztonsági ügynök volt, élükön Lékai László bíborossal, aki tudvalevően az ÁEH-t vezető Miklós Imre cimborája volt.
Várszegi Asztrik szavai erre az időre, illetve erre a helyzetre vonatkoznak, a lengyel püspökök ezért nem akartak szóba állni a magyar püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat idején, és később sem a szocialista időszakban.
Ha valaki részleteket szeretne olvasni erről a sötét időszakról, annak két munkát tudok ajánlani, amelyek az Interneten is elérhetők:
Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években
Izsák Norbert: Kádár János a Vatikánban. Egyháztörténeti Szemle, XVIII/1
=====
Igaz: érdemes eltöprengeni Asztrik püspök szavain, illetve ezeken az egyháztörténeti tényeken – különös tekintettel arra, hogy az úgynevezett “állambiztonsági múlttal kapcsolatos szembenézés”, vagy ha úgy tetszik, az egyház bűnvallása e tekintetben: nem történt meg. A politikai rendszerváltás (1990) után pedig ugyanazok ültek a püspöki karban, mint korábban: olyanok, akik elsősorban az államhatalommal való bizalmi viszonyukból kifolyólag kerültek a püspöki pozíciókba – tisztelet a kevés számú kivételnek –, és a maguk püspöki pozícióját is ennek megfelelően mint hatalmi-hivatali pozíciót fogták fel. Ebbe a püspöki karba került be aztán Várszegi Asztrik – a bencés rend felől érkezve, tehát nem a püspöki kar kontraszelektív karriermechanizmusain keresztül. A rend (amely közvetlenül a Szentszéknek van alárendelve) e tekintetben a függetlenség hátterét, és főleg a függetlenség szellemét jelentette. Ez magyarázza azt az “üldöztetést” (akadályoztatást, ellehetetlenítést), amiben Asztrik püspöknek része volt, ami az előző posztban szerepelt.
Jelzem, hogy az itt vázolt egyháztörténeti konstelláció súlyosan befolyásolja azt az egyházi közeget, amelybe a Ferenc pápa által képviselt szellemiség hozzánk, Magyarországra megérkezett. És ez nem könnyíti meg a dolgunkat…
1. Fotó: www.magyarkurir.hu
2. Fotó: Magyarország, 1985. február 10. Online megjelenés: https://arcanum.blog.hu, Képviselőtársak az Országgyűlésben: az első számú egyházvezető és az első számú pártvezető címmel