A veszprémi főegyházmegye papjai még kézhez sem kapták az állam (másfél millió forintos) karácsonyi támogatását, már megérkezett hozzájuk Udvardy György érsek körlevele, amelyben egymillió forint befizetésére utasította a hivatalban lévő összes lelkipásztort. A papoknak „személyes anyagi javaikból” kell elutalniuk az összeget az érsekség szolidaritási alapjába december végéig. Udvardy nem fűzött indoklást a fizetési felszólításhoz, így papjai nem tudják, hogy milyen célokat kell támogatniuk a pénzzel. Történt mindez annak az árnyékában, hogy 40 milliárd forintot kapott a magyar államtól a veszprémi Várnegyed felújítására 2021-ben. Vendégszerzőnk írása

A Mt 6,24-ben szereplő figyelmeztetés univerzális: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” – és egyaránt vonatkozik a főpásztorra és beosztottjaira. Ferenc pápa egy interjúban merészebben aktualizálta az Evangélium ide vágó passzusát: „Amennyiben az Egyház a reményét az anyagiakba veti, Krisztus nincs jelen benne.” Pont. Nem csupán nyomokban tartalmaz Krisztust, hanem elveszítette Őt.

Félrevezető leegyszerűsítés lenne, ha azt állítanánk, hogy az emberi szervezet működtetése nem igényel pénzbeli forrásokat. Az ingatlanok, szociális és oktatási intézmények, a papképzés stb. mind szükséges és költséges missziói Krisztus testének. A probléma a reménnyel és a ragaszkodással kapcsolatban merül fel.

A korai keresztyénség – részben a qumráni zsidó szekta mintájára – még gyakorolta a vagyonközösséget és a közös étkezést. A názáreti Jézus követőinek önálló életét közvetlenül az Apostolok Cselekedetei őrizte meg számunkra. Ez a szentírási könyv részletes bepillantást enged az éppen születő kereszténység hétköznapjaiba. A szöveg alapján a keresztény gyülekezet több tulajdonsága rajzolódik ki: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésben és az imádságban.” (2,42) „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között.” (5,12) „A hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit a magáénak, hanem mindenük közös volt.” (4,32)

A közösségben jelentkező gazdasági egyenetlenségek áthidalása (mivel egyaránt jártak közéjük rabszolgák és módos polgárok) külön szervezést igényelt. Hogy az apostolok az igehirdetésre koncentrálhassanak, diakónusokat választottak ki maguk közül (6,1–6), az özvegyek, vagyis „az asztal” szolgálatára és az adományok szétosztására. A javak közösségéhez önkénes alapon lehetett társulni, viszont szigorúan kezelték a képmutató hozzáállást. Ananiás és felesége (Szafira) egy föld vételárából hazug módon visszatartott magának, és – pedig erre senki sem kötelezte őket – a maradék összeget az „apostolok lába elé” helyezték, adományként. Péter feddő szavára mindketten azonnal szörnyethaltak (5,1–11).

Kérdezhetnénk: hogyan jön ide ez a kétezer éves történet?

Valóban nagy utat tettünk meg a galileai halászkunyhóktól a Vatikáni kincstárig.

Köztudott, hogy a véres üldözéseket leállító konstantini fordulattal új szelek fújtak a keresztény közösség gazdálkodása terén is. A püspökök varázsütésre az állam alkalmazottjaivá avanzsáltak; ékes bizonyítéka ennek az ortodox főpapi öltözet, ami anno a bizánci udvar főhivatalnokainak a ruházata volt, koronástól-kígyósbotostól. A végrendelet útján kapott magánadományok pedig a kora középkortól kezdve az Egyház egyik fő bevételi forrását jelentették. Az Árpád-korban természetesnek tekintették, hogy ingó- és ingatlan vagyont, még rabszolgát is adományoznak az egyháznak, sokszor lélekváltság címén (azaz az örökhagyó lelki üdvéért kitétellel). Nem csoda, hogy az írásbeli, szabad végrendelkezést Róma mindig is támogatta.

Csakhogy amíg az első keresztényeknél a vagyonközösség, a középkorban pedig a végrendelkezés szabad akarattal történt, az idei pénzbehajtás parancsszóra folyik és megfelelő fenyegetettséggel (azaz a hivataltól való eltiltás lehetőségével) van megspékelve. Éppen abban a veszprémi főegyházmegyében, amelynek a saját joga ma is tartalmaz olyan előírást, miszerint a papok kötelesek végrendelkezni és javaik egy részét az egyházmegye céljaira hagyni.

Ennek az írásnak nem célja általában elemezni a katolikus klérusnak a mai magyar társadalmon belüli helyzetét, annak esetleges visszásságait. Jézus az adakozással kapcsolatban adott egy tanácsot: „Amikor adakozol, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb.” (Mt 6,3) Tudható, hogy az eminenciás és excellenciás urak mindkét keze elég messzire elér, törvényalkotói szintekig is akár. Talán nem okozott kegyelmesék körében még akkora meglepetést sem (hogy ne mondjuk hidegzuhanyt) ez a kis karácsonyi pénzeső, mint a népszámlás csúfos eredménye. Éppen ezért vetődik fel a kérdés: mivégre alázzák tovább a létszámában és mentális állapotában amúgy is ingatag lelkipásztori állományt? Nem egyszerűbb lett volna már az Államkincstártól közvetlenül Udvardy úrnak folyósítani a hőn áhított kincset? Egyébként pedig tessenek forradalmat csinálni! Mit tesz majd a sok botrányt túlélt főpásztor, ha egyetlen papja sem lesz készséges a magánvagyonából finanszírozni nagyra törő, mellesleg nem is nyilvános terveit? Bezárja a boltot?

Szerző: Coeli Bátyus (egy magyar klerikus a nagyvilágból)