Uta Meier-Gräwe, Ina Praetorius, Feline Tecklenburg
Fordította: Tamási Rebeka
Nem kell „szabadjára engedni” a gazdaságot
Ma, az európai államok első lockdownja utáni harmadik évben a gondoskodási válságot ismét háttérbe szorítják más, sürgetőbbnek vélt krízishelyzetek. Ilyen például az ukrajnai háború, az energiaválság, az infláció, vagy az egyre fenyegetőbbé váló klímaválság. Ráadásul ezeket a kríziseket együttesen kell vizsgálnunk, ha tartós megoldásokat szeretnénk találni.
Sok, ebben a könyvben összegyűjtött kezdeményezés azon a meggyőződésen alapszik, hogy az emberi faj túlélésének érdekében olyan mélyreható változásra van szükség, amely komolyan veszi a gondoskodási válság, a természetről való megfeledkezés és a nők megvetése, valamint a növekvő egyenlőtlenség és a militarizmus összefonódását. Ezzel szemben nem állja meg a helyét a konzervatív és neoliberális, időnként még a progresszív és zöld körökben is felbukkanó követelés, amelynek célja a „szabadjára engedett gazdaság” és az ipari-gazdasági szektor feltétlen előnyben részesítése.
Az új zöld megállapodás csak akkor lehet sikeres, ha a társadalmi, a nemek szerinti és a gazdasági növekedést kritizáló dimenziókat is szisztematikusan átgondolják és belefoglalják az egyezségbe. Ugyan a célul kitűzött dekarbonizáció valóban esedékes, félő azonban, hogy ez is a gondozói szektor dolgozóinak kárára történik majd.
Ezzel szemben a növekvő gondozási szektor forráskímélő és értékteremtő munkahelyeit még a vélhetően haladó szellemiségű koncepciókban is alig ismerik el (vö. Heinrich Böll Stiftung 2021). Az EU NextGenerationEU (NGEU) pénzügyi csomagjához, illetve a német konjunktúracsomag aktuális nemekhez kapcsolódó hatásvizsgálatai azt mutatják például, hogy a tervezett gazdasági ösztönzők megint csak az olyan gazdasági ágakra vannak szabva, mint a digitális vagy az építőszektor, amelyekben túlnyomórészt férfiakat foglalkoztatnak (vö. Klatzer/Rinaldi 2020; Frey/Röhr 2020).
Gondozási politika jó okkal
És az ápolási krízis még csak most kezdődik! Jelenleg csak Németországban 4,5 millió ápolásra szoruló ember él. Ez egy növekvő tendencia, ugyanis a Barmer biztosító aktualizált ápolási jelentése szerint 2030-ra 6 millió ilyen ember lesz. Eddig 5 millióval számoltak (vö. Rothgang/Müller 2021).
Németország, Ausztria és Svájc számos gondozási kezdeményezése évek óta próbálja ellensúlyozni a kialakult helyzetet. Céljuk, hogy a gondoskodást mint mindennel összefüggő témát bevezessék a közbeszédbe, illetve hogy hangsúlyozzák egy olyan gazdasági rendszer kialakításának szükségességét, amelynek középpontjában nem a profit, hanem hangsúlyozottan mindenki jóléte áll.
Miről beszélünk, amikor gazdaságról beszélünk
Történelmi szempontból nem újdonság a gazdaságot gondoskodásként értelmezni. Az eredeti görög fogalom magában foglalja ezt a dimenziót: az ökonómia, vagyis oikonomia szó szerint a jó háztartás tanát jelenti. Vitathatatlan tény, hogy a háztartás feladata a benne élők megkerülhetetlen szükségleteinek kielégítése. A világgazdaság tehát a világ nagy háztartásának megszervezése lenne, oly módon, hogy mindenki megkaphassa, amire az élethez szüksége van. Mindezt úgy, hogy közben maga a háztartás, amelyben még a jövőbeli generációk is jól akarnak élni, ne sérüljön.
Azonban már a Kr.e. 4. században kettéosztotta az emberi együttélést egy patriarchális ideológia. A nyugat vezető gondolkodója, Arisztotelész, valamint kollégái nagyhatású világrendjük középpontjába a poliszt helyezték, egy olyan szférát, amelyben szabad és helyi családapák egyenrangú félként megszervezték a közösség dolgait, miközben a nők és a rabszolgák a kiszolgáltatott oikoiban, háztartásokban azon fáradoztak, hogy mindenki szükségleit kielégítsék és az utódokat gondozzák. Az ókori görögök e hierarchikus munkamegosztása a mai napig áthatja világunkat – minden állítólagos felvilágosodás ellenére. Időközben egy olyan ökonómia-értelmezéssé alakult át, amely a „magasabbrendűnek”, „férfiasnak” vélt profitorientált csere gyakorlatát a gazdálkodással azonosítja.
Emögött egy súlyos következményekkel járó félreértés áll. Adam Smith, a gazdasági liberalizmus alapítója szerint ugyanis a „nemzetek jóléte” kizárólag a „kereseti ágazat” árukínálatának és a független(nek vélt) fogyasztók általi kereslet dinamikus egyensúlya által jön létre.
A privát háztartásokban zajló, „nőivel” azonosított gondozási tevékenység, a természet elementáris teljesítményéhez hasonlóan ezáltal istentől vagy a természettől adottnak számít, és eltűnik a közgazdászok látóteréből.
Ezen a szemléleten még a marxista és szocialista irányultságú baloldal sem változtatott kialakulásakor lényegében. A korai kivételek egyike a teoretikus Rosa Luxemburg volt (2012), aki műveiben hangsúlyozta, hogy a kapitalista termelési módok reprodukciója nem csak a külső területszerzéstől, mint például a gyarmatoktól függ, hanem a nem piaci alapon megszervezett privát háztartások termelési módjaihoz való állandó hozzáféréstől is.
A háziasszonyi léten túl
A 20. század fordi ipari kapitalizmusában mindazonáltal még figyelembe vették a gondozási és ellátási munkák szükségességét. A férj által a gyárban vagy irodában megkeresett családi fizetés legalább a középosztályban biztosította a háziasszony eltartását, – ugyan a férfi családfőn keresztül. A gazdasági rendszer globalizálódása és pénzközpontú kapitalizmussá válása során azonban ez a felállás érvényét vesztette. Az „autonóm individuum” neoliberális ideológiája nyomán a létfenntartás felelőssége egyre inkább az egyénekre hárul, anélkül, hogy a nemi alapú munkamegosztás megszűnt volna. Azóta a nők rendszerszerűen a pénzkereseti tevékenység és a háztartás kettős terhelésének vannak kitéve. Tova Soiland svájci történész (2013:100) azzal magyarázza a gondozási válság kiéleződését, hogy a globális ökonómia neoliberális újrastrukturálását lehetőleg, sőt elsősorban „az individuális és szociális reprodukció területének masszív strukturális kiigazításaként” kellene értelmezni. Egy „barbár forráselvonásról” beszél, amely nem csak a privát háztartásokat és azokban ingyen végzett gondozói munkát érinti, hanem egyre inkább a fizetett gondozói foglalkozásokat is, amelyek masszív megtakarítási korlátozásoknak és növekvő munka- és teljesítményhalmozásnak vannak kitéve – egy diagnózis, amely a koronavírus-járvány alatt minden korábbinál egyértelműbben beigazolódott.
Egy élhető jövőért ezért átfogó képre van szükség, amely minden résztvevő gazdasági tevékenységét magában foglalja, a vállalatoktól és nonprofit szervezetektől kezdve az egyházakon és állami intézményeken át, egészen a privát háztartásokig és egyes emberekig.
Az elterjedt vélemény megkerülése végett, amely szerint csak a pénz által hajtott „munka világában” dolgoznak produktívan, tudatosan a háztartási termelés fogalmát használjuk, ahelyett, hogy a bevett nemzetgazdasági gyakorlat szerint a privát háztartásokat fogyasztói egységekre, „reprodukciós állomásokra” vagy pedig egyenesen „értékrombolókra” redukálnánk.
A neoklasszikus teória által kialakított autonóm és racionálisan cselekvő Homo oeconomicus képe, amely a mai napig meghatározza a gazdaságot, a valósággal teljes mértékben ellentétes, hiszen minden ember – életszakasztól függően többé vagy kevésbé – gondoskodásra szorul.
A legnagyobb gazdasági szektor
Az úgynevezett nemzetgazdasági „összmutatók” kiegészítésére létrehozott időmérleg-vizsgálatok és szatellitszámlák által a fizetetlen munka statisztikai nyilvántartása már az 1990-es években bizonyította, hogy a szisztematikusan elbagatellizált „kis háztartás” esetében releváns gazdasági nagyságrendekről van szó. Az Oxfam fejlesztési szervezet 2020-as jelentése szerint lányok és nők világszerte 12,5 milliárd órányi fizetetlen házimunkát és gondozási munkát végeztek anélkül, hogy ennek értéke gazdaságilag vagy társadalmilag elismerést nyert volna. Még ha ezt a munkát szerényen, a minimálbérnek megfelelően értékeljük is, évi több mint 10,8 billió US-dollárt tenne ki, az informatikai szektor egész forgalmának háromszorosát (vö. Oxfam 2020). Átfogó és releváns léte ellenére ezt a nagy gazdasági szektort a bruttó hazai termék számításánál nem veszik figyelembe, holott a GDP továbbra is egy nemzet jólétének döntő és kifejező mutatójának számít.
Az időközben egyre jobban dokumentált gondoskodási válság német nyelvterületen és világszerte új, nemzeteken átívelő kizsákmányolási formákhoz vezetett a globalizáció terjedésével. A bevándorló háztartási alkalmazottak ugyanis olyan körülmények között kényszerülnek dolgozni, amelyek messze elmaradnak a Németországban, Ausztriában vagy Svájcban hivatalos normáktól. Így hatják át a gyarmati struktúrák a profit alapú gondozási szektort.
A fordítás Uta Meier-Gräwe, Ina Praetorius, Feline Tecklenburg Meier-Gräwe Wirtschaft neu ausrichten! Care-Initiativen in Deutschland, Österreich und der Schweiz c. könyve alapján készült. Leverkusen: Barbara Budrich Verlag. 11-31. ISBN: 978-3-8474-2592-2
[1] A fogalom jelentése: költségek, terhek, kiadások más személyekre, régiókra vagy költségviselőkre hárítása.