Töprengtem, írjak-e – még ha nem is megemlékezést, nekrológot, de mégis – valamit Silvio Berlusconi egykori olasz miniszterelnökről és politikai karrierjéről. Végül is úgy döntöttem, igen. Nem szándékozom átfogó karrierívet bemutatni, olyasmikre világítanék rá, amikkel nem találkoztam a ma róla szóló írásokban, illetve inkább a róla szerzett benyomásaimról számolnék be. Gondoltam, egy írással – kutatóként is – „tartozom” neki. Galambos László írása
Kutatási területemet – a technokrata kormányok megalakítását – igencsak befolyásolták az olasz belpolitika „viharos folyamatai”, sőt, az olasz esetek paradigmatikusnak tekinthetők a témakörben. A technokrata (válság)kormányok létrejöttében, mármint a belpolitikai krízisek előidézésében pedig komoly szerepe volt Silvio Berlusconinak. Ezzel el is árultam talán, mit eredményezett mintegy három évtizedes politikai működése.
Egyszerre volt anomália az olasz politikai rendszerben, és egyszerre járult hozzá – 1994-től – az ún. második olasz köztársaság pártrendszerének intézményesüléséhez, tömbösödéséhez. A korrupciós botrányok következtében összeomló első köztársaság (nem hivatalos) korszakát követően leginkább hozzá köthető a második köztársaság létrejötte és politikai fejlődése.
Személye köré csoportosulva jött létre a Jobbközép (Centrodestra), élén pártjával, a Forza Itáliával, és maga mellé szervezte az egymással nemigen szimpatizáló posztfasiszta Nemzeti Szövetség (AN) (akkor még Olasz Szociális Mozgalom – MSI) és az Északi Liga vezetőit, Gianfranco Finit és Umberto Bossit. És pontosan személyével és politikájával szemben szerveződött meg később a Balközép (Centrosinistra), amit elsősorban valóban az „antiberlusconizmus” hívott életre, hiszen olyanok kötöttek egymással szövetséget többek között, mint az Olasz Kommunista Párt (PCI) utódpártja, a Baloldali Demokrata Párt (PDS) és a kereszténydemokrata párt (DC) utódpártja, a Néppárt (PPI) (mintha itthon a rendszerváltást követő években az MSZP a KDNP-vel lépett volna koalícióra). Kissé leegyszerűsítve tehát a személye iránti szimpátia és ellenszenv hozta létre az új, kétosztatú struktúrát és a politikai váltógazdálkodást az 1990-es évek második felétől.
Számos más területre volt hatással, a focitól (AC Milan) a modern kereskedelmi televíziósásig, illetve a (politikai) bulvárig. Utóbbi kettő megteremtése szintén a nevéhez köthető. Arról, hogy milyen a Berlusconi-féle televízió(zás) arculata, tartalma, arról meggyőződhetünk, ha – médiabirodalmának egyik zászlóshajójára – a Mediaset csatornára váltunk. Akinek a szolgáltatója biztosítja az elérését a csatornakiosztásban, annak érdemes odakapcsolnia – akkor is, ha nem ért olaszul. Berlusconi ezt a – természetesen amerikai mintára készült – showműsor-szerű bárgyúskodást hagyta örökül az olasz tévénézőkre és az olasz populáris kultúrára.
Nagyon rosszakat azonban nem szeretnék róla írni, mert bevallom, engem szórakoztatott a személye. A vigyora, a pimaszsága, az, hogy tudott énekelni – hiszen egyetemistaként énekesként és bárzongoristaként kereste a fizetését –, és ezzel szórakoztatta is a (választó)közönségét, utánozhatatlan karakterré tette. (Továbbá a pojácáskodása ellenére sem éreztem – olyan – kínosnak, mesterkéltnek, szemben Gyurcsány Ferenc táncával, vagy azzal, hogy „sziasztok, Feri vagyok”, nem beszélve Orbán Viktor pózolásáról Chuck Norrisszal, amikor elmondja neki, hogy ő utcai harcos, vagy az „ipponos” fotójáról az előre leölt disznóval.)
Gyakran néztem Berlusconis YouTube-videókat – már csak nyelvtanulás céljából is, mert szépen beszélt olaszul –, ahol vitatkozik, énekel, vagy trollkodik. Egyik, a szélesebb közönség számára is emlékezetes csörtéjét Martin Schulzcal vívta 20 évvel ezelőtt az Európai Parlamentben. Ha olasz állampolgár és szavazó lennék, ezek persze valószínűleg nem lettek volna szórakoztatók, inkább szekunder szégyent éreztem volna. A személyéhez köthető korrupcióról, szexizmusról, unga-bunga partikról, a diktátorokkal való barátságáról, kormányzásának populista, plebiszciter (vezérdemokratikus) tendenciáiról nem is beszélve.
Mindezek ellenére – különösen mint az olasz politika iránt érdeklődő kutatónak, aki számára több évtizedes politikai tevékenysége komoly szakmai muníciót is adott – hiányozni fog, hiszen halálával kétségtelenül egy korszak ér véget.
Az alábbi videóval búcsúznék tőle, amelyen egy régi (milánói dialektusban írt) dalt (Nustalgia de Milan) énekel a választóival egy milánói kampánygyűlésen.
A szerző szociológus, politológus