Vendégszerzőnk, Jankovich Adrienn írása.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a cikket, amit pár hónapja olvastam valamelyik női oldalon, sem az alatta levő komment szekciót. Arról volt ugyanis szó, hogy egy fiatal nő és egy férfi megismerkedett egy házibuliban, egész este flörtöltek, minden jól ment. A buli végén együtt távoztak, és a nő meghívta a férfit a lakására. A nőnél aztán csókolóztak, majd, amikor a szex következett volna, a nő úgy döntött, hogy mégsem akar lefeküdni a férfival.
Erre a Facebook kommentelők: „De hát a nő tudta mit csinál, amikor meghívta a lakására!” „Hogy lehet ilyet tenni egy férfival? Így megvezetni valakit!” „Micsoda ribanc, egész este kellette magát!” A cikkben a férfi megértő volt és veszekedés nélkül távozott. Ennek ellenére sorjáztak az arra utaló megjegyzések, hogy a nő hibás valamiért, továbbá azok a kifejezések, amelyek a férfit teljes mértékben ösztönlényként jelenítették meg, például, hogy „ment a farka után” meg, hogy a „férfiaknak szüksége van a kielégülésre”.
Mike Willcox
Sokan és sokszor írják vagy mondják, hogy a kelet-európai szexuális kultúra elfojtásokkal teli. Legutóbb például Szombat Éva nőkről és a szexuális segédeszközeikről szóló fotósorozata és könyve kapcsán olvastam ezt a Telexen.
A „Me too” mozgalom 2006-ban kezdődött a Myspace-en, majd a Twitteren folytatódott. Kezdetben a szexuális zaklatást és nemi erőszakot elszenvedett fekete nők mozgalma volt. A névadó „me too” kifejezést Tarana Burke találta ki, és az áldozatok közötti együttérzést hívatott kifejezni. Igazán ismertté azonban csak 2017-18 körül vált, amikor a Harvey Weinstein elleni szexuális zaklatással kapcsolatos vádak napvilágra kerültek. Ezzel párhuzamosan derültek ki a főként filmiparban dolgozó, szexuális zaklatást átélt nők történetei is. A már magyarul is gyakran használt „triggerel”[1] szót gyakran említették meg a tárgyaláson, azzal kapcsolatban, hogy Weinstein számára a „nem” szó mennyire triggerelő volt és gyakorlatilag úgy vette, hogy a nők igent mondtak neki.
A szexuális elfojtás azonban nem csak a mi kelet-európai kultúránkban jellemző, hanem ahogy azt az amerikai Katherine Angel is megjegyzi a Tomorrow sex will be good again[2] című könyvében, általánosan problémát jelent a nők számára az, hogy ha bármilyen módon kifejezik a vágyaikat, azt sok férfi azonnali és bármibe való beleegyezésként értelmezi.
Foucault nem csak az előbb említett könyv címét írja le a Szexualitás története című könyvében, hanem azt is kiemeli, hogy mennyire veszélyes a kölcsönös szexuális beleegyezést (konszenzust) egyértelműen meghatározható fogalomként kezelnünk. Ezzel ugyanis az a probléma, hogy a szexuális helyzetekben történő kommunikáció feladatát teljes mértékben a nőkre tolja. Az ilyen típusú magatartással pedig nem csak az a probléma, hogy ez rendkívül káros lehet a kapcsolatokban a nők önbizalmára, hanem Foucault szerint a kommunikáció is kiegyenlítetlenné válik ezáltal.
Továbbá, ha bármilyen vágy kifejezésre is kerül, különösen, ha szóbeli beleegyezés is, akkor nemi erőszak esetén az erőszak azáltal válik megkérdőjelezhetővé az áldozat szavának ellenében, hogy az nem is volt erőszak, hiszen ő is akarta!
Így mégis honnan tudják a nők, hogy mit akarnak, ha a vágy kifejezése nem csak elvárt, de ellenük felhasználható is?
Daiva Kairevičiūtė
A vágy kapcsán még két másik dolgot is szeretnék megjegyezni. Az egyik az, ahogy Katherine Angel is említi, hogy a nők számára sokkal problémásabb és nehezebb vágyaik kifejezése, mint a férfiaknak. Amellett, hogy a nők megbélyegzéssel néznek szemben szexuális vágyaik kapcsán, fontos figyelembe venni, hogy a nők fiziológiai válasza a szexuális ingerekre nem minden esetben egyezik meg a ténylegesen megfogalmazott vágyakkal. Ezzel már Virginia Johnson Masters és William Masters is foglalkozott a 60-as években, ahogy például a Masters of Sex című sorozatban is többször láthatjuk kísérleteiket.
A második pedig, amikor a nők „visszatartják” ill.” megvonják” a szexet az erőviszonyok alakítása érdekében egy kapcsolaton belül. Ez gyakran a patriarchális berendezkedési viszonyok ellen történik melyek még napjaink párkapcsolatait is befolyásolják.
Fontos beszélni arról is, hogy a nők számára mit jelent „igent” mondani. Egyrészt, ahogy már említettem Szombat Éva kiállítása kapcsán is, ha egy nő igent mond, akkor a szexista diskurzus szerint bármibe beleegyezett. Így akkor mégis hogyan marad meg a lehetőség a kihátrálásra? Ráadásul tárgyalásokon még az is a nők ellen felhasznált bizonyíték volt több alkalommal, hogy például olyan alkalmazásokat használt, mint a Tinder.
Másrészt, az egész „nemi erőszak kultúra” (rape culture) az 1960-as évekig nem is volt leírva, 1974-ig meg sem jelent az első nemi erőszakkal kapcsolatos felvilágosító könyv még az Egyesült Államokban sem. Noreen Connell és Cassandra Wilson jelentették meg Rape: The first coursebook for women címmel. Mind a nők számára és a jogalkotás számára is probléma, hogy a nemi erőszakot és a konszenzust a „nem” és „igen” dimenziójában értelmezzük. A másik nehézség az, hogy amikor a konszenzusról beszélünk, akkor főleg vágyat értjük alatta, viszont az, hogy egy nő vágyik valamire, az nem jelenti azt, hogy mindenre és bármire vágyik. A bírálkozás és a Tindert használó nők feletti ítélkezés még ma is a szexuális kultúránk részét képezi és fontos befolyásolója annak.
Kim Salt
Magyarországon a statisztikák szerint (KSH) nagyon kevés nemi erőszak eset kerül a bíróságok elé. Az ezzel kapcsolatos diskurzus és a nők helyzetének javulásán az sem segít, hogy a Fidesz jogalkotására jellemző, hogy a nők jogait szereti a család intézményén belül értelmezni. A magyar jog konzekvensen nehezíti is a nők bírósághoz való fordulását mind törvényekkel, mind információhiánnyal, ahogy az ENSZ CEDAW jelentéséből is kiderül. (Így a kapcsolaton belüli nemi erőszak is sokkal nehezebben értelmezhető .)[3]
Az a baj azzal, ha a nők nem fejezik ki vágyaikat vagy úgy tesznek, „mintha” nem ismernék azokat vagy a testüket, hogy elősegíti ill. büntetlenül hagyja azokat a viselkedésmintákat, amelyek a nemi erőszak megtörténésével köthetők össze. „Ha a nők nem tudják, mit akarnak, a férfiak pedig igen, akkor rábeszélik erre a nőket.” – írja Katherine Angel. Ezért is rendkívül fontos, hogy a nők tudják mit akarnak, nem csak a nemi erőszak megelőzése érdekében, hanem hogy az történjen és úgy, ahogy ők (is) akarják.
Szerző: Jankovich Adrienn
[1] valamilyen érzést, vágyat vált ki, vagy emlékeztet rá ebben az értelemben
[2] soha senki nem fogja bevallani, hogy a címe miatt vette meg ezt a könyvet, így elmondom, hogy ez amúgy egy Foucault idézet A szexualitás története I. kötetéből, csak hogy tiszta lehessen a lelkiismeretünk
[3] Partizán podcast