Rendkívül fontosnak tartom, hogy Magyarországon is eljött az a pillanat, amikor egy katolikus pap, konkrétan Hodász András nyilvánosan leírta azt, hogy őt is szexuálisan bántalmazta kamasz korában egy pap. Az nem derül ki a történetből, hogy mi is történt vele konkrétan, hogy milyen szinten lett érzelmi, spirituális és szexuális visszaélés áldozatává, mégis nagyon fontos dominó ez a bedőlő dominók sorában, amelyek egyszer majd valódi tisztuláshoz vezethetnek az egyházban. Hodász András Pető Attilát – az egykori áldozatot – vette védelmébe ezzel az írásával, akit képes volt a katolikus egyház zaklatással megvádolni, és akit a bíróság nemrég másodfokon is bűnösnek nyilvánított, majd megrovásban részesült. Éppen másnap, amikor ez történt, a Grazi Püspöki Pedagógia Főiskolán tartottam továbbképzést egyházi iskolák pedagógusainak pont erről a témáról. Természetesen elmondtam nekik, hogy milyen égbekiáltó igazságtalanság történt egy egykori áldozattal, ráadásul azzal, aki elsőként mondta el névvel és arccal a bántalmazása történetét. Azóta már megjelent a könyvem is, újabb tíz áldozat fájdalmas történetével. A hallgatóim elsápadtak, és döbbenettel csak annyit kérdeztek: „Hogy lehetséges az, hogy mi itt Magyarország szomszédságában, ennyire közel, semmi nem tudunk erről az egyházi kegyetlenségről?” Mert bizony Pető Attila egyház általi feljelentését annak tekintették. Perintfalvi Rita írása

Fotó: Perintfalvi Rita és Hodász András

Hodász András is arról írt, hogy az Attila által „berúgott ajtó” abból a dühből fakad, amit minden normális ember érez, amikor ilyen módon sérül az igazság. Ezzel teljesen egyetértek. A düh szerintem a tehetetlenség egyenes és logikus következménye. Tulajdonképpen a gyógyulás útjának a része, hiszen, aki végre már dühös, az kezd kijönni a tehetetlen, a megbénított és lefagyott áldozat szerepéből. Sok áldozat, akit én ismerek, még évek – sőt, évtizedek – után sem érzi ezt a dühöt, még mindig magát vádolja, és a tettest, illetve az egyházat mentegeti.

Csakhogy amíg nem jelenik meg a düh, addig nem indulhat el a gyógyulás folyamata sem. Amikor egy túlélő végre igazán dühös, akkor kezdi visszanyerni az irányítást és a hatalmat önmaga felett. A düh mögött agresszió húzódik, aminek az oka, hogy bántották, hogy nem védték meg, sőt, el sem hitték neki, ami történt.

Amit viszont én – aktív áldozatvédőként – másként látok, mint András az a következő gondolata: „Nem akarom passzivitással vádolni a katolikus egyházat, hiszen tényleg rengeteget tettünk az elmúlt években” – írja. Vagy hogy: „De egy valami még hiányzik – nem az Egyházból, hanem a teljes magyar társadalomból: hogy megértsük, mi zajlik az áldozatok lelkében.”

És persze, ha akarom, akkor még ezt is tudom jól érteni. Legyen akkor ez inkább csupán egy árnyalás. Valóban a Magyar Katolikus Egyház 2019 után, amikor Ferenc pápa összehívta azt a vatikáni csúcstalálkozót, aminek a szexuális visszaélések elleni fellépés volt a fő témája, cselekvési kényszerhelyzetbe került, és tényleg lépnie kellett. Ennek hatására bevezették azt a bejelentő rendszert, ahol az áldozatok jelenthetik a velük történteket. Valóban bekerült a papi képzés tananyagába és valóban van szó a témáról, csak számomra úgy tűnik, közel sem elégséges szinten. Ezt azok az áldozatok bizonyítják számomra – most már 55-en vannak –, akik engem kerestek meg a történeteikkel, mert az egyházi fórumok elutasították őket, vagy nem megfelelően kezelték az ügyeiket.

Rengeteg folyó ügyet kísérek, és sajnos azt látom, hogy nagyon gyerekcipőben vannak még a dolgok, és az eltussolás alapmintázatát még közel sem sikerült felülírni. Maga a bejelentőrendszer nem átlátható, teljesen hiányzik a hitelességhez legfontosabb dolog: a transzparencia. Nekem sok áldozat számolt be arról, hogy mennyire durván bántak velük a bűneset bejelentése után, volt, akivel szimplán szóba sem álltak, pedig a létező összes helyre írt. Aztán egy idő után szimplán letiltották az összes email-címét. Mondtam is neki, hogy vigyázz magadra, mert úgy jársz, mint Pető Attila!

A másik tapasztalat az volt, hogy teljesen alkalmatlan és felkészületlen emberek hallgatták meg őket, amikor bejelentést tettek. És voltak olyanok is, akiket a végletekig meghurcolt a saját egyházi közösségük, mert be merték mocskolni a pap jó hírét, és el kellett hagyniuk még a lakhelyüket is, hogy vége legyen a vádaskodásnak és az üldözésnek.

Azt hiszem az esetek nem megfelelő kezeléséről tudnék írni egy új kötetet. És ez végtelenül szomorú. Szóval, persze történtek dolgok, és ezt én sem szeretném elvitatni, de azt már az áldozatoktól kellene megkérdezni, hogy ezt mennyiben találják elégségesnek.

A másik dolog pedig az, hogy „nem az Egyházból, hanem a teljes magyar társadalomból” hiányzik az empátia. Ezt is lehet jól érteni és lehet rosszul is. Az teljesen igaz, hogy a magyar társadalom összességében rendkívül toleráns az erőszakkal szemben, még akkor is, ha az nőkkel vagy kiskorúakkal szemben történik. De ez az empátia bizony az egyházakból is épp ugyanilyen módon hiányzik. Sajnos ők sem jobbak és érzékenyebbek, mint a társadalom. Sőt, sajnos azt kell mondjam, hogy a legtöbb esetben sokkal érzéketlenebbek. De nyilván ezek az én áldozatvédő tapasztalataim.

És nekem van egy olyan romantikus elképzelésem az egyházról, hogy az a küldetése, hogy Isten szeretetéről tanúskodjon ebben a megsebzett világban. Ezért tőle azt várom, hogy ne csupán annyi megértést és empátiát tanúsítson az áldozatokkal szemben, mint a társadalom, hanem sokkal többet! Ő maga legyen az, aki példát mutat emberségből, mert ezt tanította egykor a Mester!

Szóval csodás dolog, hogy Hodász András, ha csak egy utalás erejéig is, de elmondta, hogy bizony őt is bántalmazta egy katolikus pap. Ez egy történelmi cselekedet, hiszen Magyarországon ilyen még nem történt! Ausztriában és Németországban több ilyen papot ismerek, aki kiállt a nyilvánosság elé, és részletesen elmondta a vele történt borzalmakat. Ennek ereje van, hiszen erre már a hívek is odafigyelnek. Nagyon szépen köszönöm neki, hogy ezt megtette az összes általam képviselt áldozat nevében is! El tudom képzelni, hogy mit fog kapni ezek után.

És most már jobban értem azt a videót is, amit a könyvemről készített rögtön a megjelenése után, szerintem dühében. Akkor „gyomorforgató önfényezésnek” nevezte a könyvemet, de valójában nem is olvasta el. Később bocsánatot is kért érte nyilvánosan egy interjúban. Most azt sejtem, hogy a könyvem nem csupán azt a traumát okozta a számára, hogy papként szembesülnie kellett azzal, hogy milyen borzalmas dolgokat követtek el paptársai – holott ez már önmagában is hatalmas lelki teher egy jólelkű papnak –, hanem a történetek olvasása közben egészen biztos, hogy előjöttek a régi emlékek. Talán csak ködösen, még megfogalmazhatatlan módon, és feltört a parttalan düh. Pont úgy, mint amikor Attila berúgta az ajtót. És én lettem az áldozat.

Fájt. De értettem, s most még jobban értem. Én csak annyit tudok ehhez még hozzátenni, hogy szeretném Andrásnak felajánlani, hogy jöjjön el abba az áldozatvédő-önsegítő csoportba, amit másfél éve működtetünk önkéntes munkával Heves Andrea pszichológus barátommal együtt! Szerintem nagyon gyógyító lenne egy ilyen alkalom. András, várunk szeretettel!

Szerző: Perintfalvi Rita, katolikus teológus, az Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban c. könyv írója