Kirje, kirje, kisdedecske,
Betlehemi hercegecske,
Ki mi értünk sok jót tettél,
A pokoltól megmentettél.

A Biblia nem a humoráról híres, de azért akadnak benne tréfás megfogalmazások. Idézek egy ilyet Péter apostoltól: „Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek“ (Csel. 2:23). Isten terve tehát az emberi gonoszságra épült, és bár ő volt az értelmi szerző, a teljes felelősséget az emberre hárítja. A megváltás elvileg az embert megszabadítja a bűntől, de láthatjuk, hogy gyakorlatilag még bűnösebbé teszi. „Mit tesznek kínjai, mit omló, bíbor vére? Bűn árnyékát veti világnak örömére.” – szól az egyházi ének. Ez nem éppen a megtisztulásról szól. A zsidóság a legutóbbi időkig viselte az „istengyilkosok” káinbélyegét a homlokán. Kurdi István írása

A megváltás szükségessége implikálja, hogy mindannyian örökké tartó kínokat érdemlünk, annyira bűnösök vagyunk. Hagyományosan ez a pokolbeli gyötrelmeket jelentette vég és a vég reménye nélkül. Ma ezzel a képpel gondok vannak. A világ civilizáltabb felén eltörölték a halálbüntetést, és kezd meggyökeresedni az a nézet, hogy a büntetésnek csakis akkor van értelme, ha okulni lehet belőle, ill. ha ezzel megóvjuk a társadalmat az ártalmas emberektől. Minden más esetben pedig egyszerűen a felsőbb hatalom bosszúvágyát elégíti ki. Mivel pedig a vég nélküli „sírás és fogcsikorgatás” nem szolgálhat semmiféle hasznos célt, marad a Jóisten bosszúvágya. Igaz? Ejnye, ejnye, hívő testvéreim, nem tudnátok egy szimpatikusabb Istenben hinni?

Aztán azt is nehezen veszi be a mai ember gyomra – bár a fentiekkel kompatibilis gondolat -, hogy az ember (gyermek) halálos bűnét csakis egy másik ember (Isten?) vérével lehet lemosni. Ilyesmire még a világ civilizálatlanabb felén sem találni törvényes példát. Akár azonosság áll fenn az Atyaisten és Krisztus között, akár apa-fiú kapcsolat, a helyettesítő áldozat mindenképp barbár ötlet. Ha a Fiú áldozata felől nézzük a megváltást, és nem onnan, hogy az Atya bestiális módon kivégezteti Krisztust, majd ezen kielégülvén hajlandó szemet hunyni elvetemültségünk felett, akkor az áldozat teljes engedelmességében nem látunk mást, mint amit Isten mindig is megkövetelt az emberektől. A „szabad akarat” mindössze azt jelenti, hogy szabad engedelmeskednünk, és tanácsos ezt akarnunk is.

Ezek a morális aspektusok. A logikai pedig elintézhető a közismert mémmel: „Isten elküldi önmagát, hogy feláldozza önmagát önmagának, azért, hogy megmentsen minket önmagától.”  

Tudom, olyan dolgokról beszélek igen vulgárisan, amik másokat az emelkedettség és az áhítat érzésével töltenek el. Isten meghalt értem! Ilyen fontos vagyok! (Mindig sejtettem.)

Sok vallásban felbukkan Isten halálának és feltámadásának motívuma. Ez egy archetipikus kép, azokban az időkben vésődött belénk, amikor a helyettesítő (állat-, ember-) áldozat halála rituálisan, erős érzelmeket kavarva ismétlődött a szemünk láttára. Valójában mágikus cselekvés volt, a bajok elhárítását célozta, Isten kegyének elnyerését. (Hogy Jehova is szívesen fogadta az emberáldozatot, azt Mózes IV. könyvének 31. fejezetéből tudjuk, ott egyszerre 37 lelket áldoztak neki.) Ez a primitív hiedelem tovább él bennünk, semmivel össze nem függő cselekedetekkel akarunk hatni a valóságra. („Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én.”)

Az a hír, hogy nem kell többé sem állatnak, sem embernek elvágnunk a torkát áldozati célból, mert Isten ezt elvégezte helyettünk, a potenciális áldozatok szempontjából feltétlenül pozitív gondolat. Istent viszont lehúzza a mi állati szintünkre. Az egyházak már nem sokáig épülhetnek ilyen barbár alapokra.

Nyilván megpróbálják elsunnyogni a bocsánatkérést amiatt, hogy Istenről ennyire sötét képet festettek, és mély szorongást keltettek a híveik számtalan generációjában. Megpróbálják lassan, óvatosan áthelyezni a hangsúlyokat valami valóban pozitív üzenet felé. Valami új értelmet adni Krisztus kereszthalálának. Csak ez akkor már senkit sem fog érdekelni.

Szerző: Kurdi István, grafikus