Az állami számvevőszék egy olyan elemzéssel állt elő, ami a diplomás nők magas arányával kapcsolatban kongatja a vészharangokat. A magyar nyilvánosságban nagy visszhangot vert cikk apropóján a Nőkért Egyesület szervezte Nőkért Szabadegyetem őszi félévindító Sok a diplomás nő, kevés a gyerek? című alkalmára Nagy Beáta (Budapesti Corvinus Egyetem) közgazdász-szociológust, társadalmi nemek kutatóját hívta meg vendégül. Beáta korábban a Telexen közölt publicisztikát az ÁSZ-tanulmányra „válaszolva”, megcáfolva annak egyik fő állítását, mely szerint demográfiai problémát jelentene a felsőfokú végzettséggel rendelkező nők felülreprezentáltsága a felsőoktatásban. Antoni Rita kérdései alapján a nemek megoszlásáról az egyetemeken, a „lányos-fiús” szakok problematikájáról, a rejtett tantervről és arról lesz szó, hogy hogyan játszik szerepet a pedagógusok alulfinanszírozása az asszimetrikus párkapcsolati dinamikák megszilárdításában.
A cikk Nagy Beáta és Antoni Rita beszélgetésének összefoglalója:
Mi a helyzet az egyetemeinken?
Először is, az a bizonyos női „túlreprezentáltság” a felsőoktatásban jelenleg pontosan 54,5% Magyarországon. Ez az arány a statisztika felől közelítve kiegyenlítettnek számít. Ha közelebbről megnézzük, hogy mely területekre és mikor lépnek be a nők tömegesen, akkor globális tendenciaként azt látjuk, hogy minden fejlett országban a nők akkor és azokba a tudományterületekbe tudnak becsatlakozni nagy számban, ahol éppen bővülés (expanzió) van. Ebből tűnhet úgy, hogy a nők mostanság „nagyot nyernek” mert nagyobb arányban vannak jelen és a számuk is nőtt az utóbbi években a felsőoktatásban. De ez, ahogy fentebb is elhangzott már, akkor történik, amikor szélesebbre tárják a felsőoktatás kapuit. Tehát, amikor szűkek a lehetőségek, akkor kevésbé a nők, inkább a férfiak jutnak be a felsőoktatásba.
Ezt az állítást jól illusztrálja az, hogy bár volt Magyarországon egy korszak, amikor dinamikusan nőtt a felsőoktatásban tanuló nők száma, ez a tendencia megtört, amikor úgy döntött 2012-ben a politikai vezetés, hogy a műszaki és az informtaikai szakok állami támogatását hagyják meg. Azokon a szakokon pedig, ahol többségeben nők tanultak, mint például a kommunikáció és média tanulmányok, nemzetközi tanulmányok, jogtudományok csak nagyon kevesen tudtak államilag finanszírozott képzésen részt venni.
Ezek az intézkedések összességében csökkentették az egyetemisták létszámát, de a lányok száma nagyobb mértékben csökkent, mint a fiúk aránya a fent említett okok következtében.
Lányok uborkázzatok, fiúk újságot olvassatok
Az ÁSZ-elemzés többek között azt is sugallja, hogy azért van több lány a felsőoktatásban mert a pedagógusok 80% a nő. Logikus. (Nem.) Ebből jön a feltételezés, hogy akkor a fiúknak biztosan rosszabb az iskolában, mint a lányoknak. De vajon tényleg hátrányt szenvednek a férfiak az oktatási rendszerben, mint, ahogyan azt az ÁSZ írói megállapítják?
Ha megnézzük a statisztikákat, akkor látjuk, hogy igen, a fiúknak nem olyan jó, de az a helyzet, hogy valójában senkinek sem jó a merev poroszos, forrásszempontból kivéreztetett iskolarendszerben. „Lehet, hogy szegény fiúk, de szegény lányok is.” Bár az igaz, hogy a szülők jellemzően többször mentik ki a fiú gyerekeiteket a közoktatásból alternatív iskolákba mert a a fiúk „nem passzolása a rendszerbe” látványosabb, mint a lányoké. A lányok úgy vannak szocializálva, hogy bár ha gyomorgörccsel is, de igyekeznek nem konfrontálódni, hanem inkább megfelelni a rájuk nehezedő elvárásoknak.
Tehát, itt a kinek-rosszabb-a-magyar-oktatási-rendszerben (ha már itt tartunk, akkor ebbe a versenybe a tanárok is komoly esélyekkel szállnának be) c. vitában nem a nemek közötti különbséggel kellene elsősorban foglalkozni, hanem azzal, hogy pozitív erőforrássá váljanak az oktatási intézményben eltötlött évek.
Illusztráció: Chiara Ghigliazza
Gyűjtögető-vadászó vs. óvodapedagógus-mérnökinformatikus. Oly nehéz a választás?
Bár a társadalomtudományban teljes az egyetértés abban, hogy a társadalmi nemek közötti különbségek nem biológiai alapokon nyugszanak, hanem csupán társadalmi konstrukciókon, de az ÁSZ kedvéért akkor nézzük meg ezt a nemek közötti „kognitív különbségek” kérdéskört. Léteznek egyáltalán a biológiára visszavezetett eltérő képességek?
Alapvetően arról konszenzus van a szociológia és a szociálpszichológia szakirodalomban, hogy a kognitív különbségek sokkal inkább a férfiak és a nők csoportján belül egyének között figyelhetőek meg. Ez a kiindulópont. Viszont az kétségtelen, hogy vannak olyan területek, ahol a lányok és a fiúk nem ugyanúgy teljesítenek. Most itt záporozzon minden sztereotípia (aztán hallgassanak el mindörökre), hogy a nők mennyivel gondoskodóbbak, milyen ügyesen oda tudnak figyelni egyszerre 1000 dologra, van szépérzékük, ügyesebben bánnak az emberekkel, szelídebbek, mint a hímek blablabla. Ezzel szemben a férfiak milyen kis racionálisak, ők az ész-erők, logikusan tudnak gondolkodni, bátrak (vakmerőek) és különleges, jármű-család-nemzet vezetésére alkalmas special képességük van.
Nagyon fontos behozni, komolyan venni a létező sztereotípiákat, mert néha egészen láthatatlanul önbeteljesítő jóslatként hat és óriási sztereotípiaszorongást okoz azokban az emberekben, akiket negatívan érint a sztereotípia. Az oktatás területén is.
Nemi sztereotípiák már az alsós tankönyvekben is kijelölik a férfi és a nő “helyét”
Például úgy, hogy egy matekórán a lányok, a cigánygyerekek vagy éppen az alsóbb osztályokból érkező gyerekek nem kapnak pozitív megerősítést a teljesítményüket illetően és elkezdenek a társadalomban élő sztereotípiák szerint teljesíteni. Kutatásokban tesztelték milyen hatással bír az, ha egy matekdolgozat előtt felhívják a figyelmet arra, hogy a két nem között esetleges teljesítménykülönbség lehet. Ebben az esetben a lányok rosszabbul teljesítettek, mint abban a csoportban, ahol nem mondtak előzetesen semmit.
A lányok leveszik a tanáraik bizonytalanságát, a fiúk pedig a megerősítést a matek teljesítményükkel kapcsolatban, és ennek megfelelően mennek/ nem mennek kvantitatív pályákra, nem indulnak/indulnak matekversenyeken stb.
Ezek a mechanizmusok folyamatosan megerősítik a lányokat és a fiúkat, etnikai kisebbségeket, felsőbb/alsóbb osztályba tartozókat arról, hogy hol a helyük: ezt hívjuk rejtett tantervnek.
Illusztráció: Olga Khaletskaya
Rejtett tanterv
A sztereotipizálás és a gyerekkortól elkezdődő szocializáció a lányokat a nevelés, oktatás felé tereli, ami nagyban befolyásolja a későbbi pályaválasztásukat. Ezzel együtt a fiúkét is, hiszen akkor ők nem mennek pedagógia pályára, mert az egy elnőiesedett szakmává vált, ami jelenleg olyan kevés jövedelemmel kecsegtet, amiből nem lehet eltartani egy családot.
Azt pedig ugye a férfinak kell, legalábbis a hagyományos nemiszerep felfogás szerint, ami Magyarországon még mindig tartja magát. Így, hogy a fiúkat társadalmilag eltaszítjuk a gondoskodói szakoktól a lányoknak több hely marad, ami szintén egy ok, amiért a tanárképzésben minden évben túlnyomó többségében lányok jelentkeznek azzal a közösségi bíztatással, hogy ne aggódjanak, majd úgyis férjhez mennek.
Ez most lehet, hogy drasztikusan hangzik feketén-fehéren leírva, de az az igazság, hogy
a magyar társdalom ezeken a folyamatokon keresztül is „támogatja” a nem partnerségre épülő heteroszexuális párkapcsolatokat, ahol a pedagógus, szociális munkás, egészségügyi dolgozó nő kiszolgáltatott helyzetbe és függő viszonyba kerül a párkapcsolatában.
Hiszen nem kapnak olyan társadalmi, anyagi megbecsülést, amire egy független életet lehet építeni. Teljesen hozzávagyunk szokva ahhoz, hogy egy párkapcsolat, házasság esetén a férfi magasabb státuszú, a nő pedig alacsonyabb. Tehát a férfi idősebb, a nő fiatalabb, a férfinek magasabb a jövedelme, a nő kevesebbet keres, a férfinek magasabb munkahelyi pozíciója van, a nő meg esetleg nem is dolgozik. Ez tűnik természetesnek. Az ÁSZ elemzés arra is kitér, hogy ha több a magasan képzett nő, akkor nehezebben állnak össze olyan párok, ahol a fentiek szerint a férfi lesz a magasabb státuszú. „Miért csodálkozunk rá arra, hogy ha egy párkapcsolatban a nő az idősebb, több jövedelemmel rendelkező, „magasabb státuszú”?
Illusztráció: Pinterest
Komoly probléma van azzal is, hogy mindez „női ügynek” tűnik, mondja Beáta, tehát a nőkre hárul annak a felelőssége, hogy hát akkor „minek ment oda”, hiszen pontosan tudni lehet, hogy ezek a hivatások nem járnak megfelelő anyagi kompenzációval. Miközben azzal, hogy leértékeljük ezeket a szakmákat „a saját jövőnket ássuk alá: a nevelők, oktatók és egészségügyi szakemberek, szociális munkások a magánszektorba szivárognak át, vagy elhagyják a kelet-európi régiót és a nyugati országokban folytatják gondoskodói munkájukat.
Kell az, hogy Magyarországon még több gyerek szülessen?
A gyerekszületéssel kapcsolatos kérdések lényegében arra kérdeznek rá, hogy ki, hogyan képzeli el az életét. Teljesen más motivációk állnak a gyerekvállalás mögött, amelyeket nem lehet megérteni társadalmi és gazdasági rendszer figyelembevétele nélkül. Például egy alacsonyabb társadalmi státuszú családban, ahol nagy a szegénység, jelentheti a gyerek az „egyetlen örömnek az életben”, míg magasabb végzettséggel és egy olyan állással, amely megadja a társadalmi, anyagi biztonságot, más a gyerek-kérdéshez való hozzáállás.
Egyébként a termékenységnek U alakú mintázata van Magyarországon (és más országokban is), ami azt jelenti, hogy a legmagasabb végzettséggel (diplomás nők!) ÉS a legalacsonyabb végzettséggel rendelkezők vállalnak a legtöbb gyereket.
Bárhogy is van keretezve, a gyerekvállalás nem egyéni kérdés: A társadalmi intézményeknek felelőssége van abban, hogy támogassa a gyerekvállalókat: szükség van a bölcsödei, óvodai helyekre és olyan társadalmi közegre, amely nem ítéli meg lépten-nyomon a szülőt, olyan kérdésekben mint, hogy meddig marad otthon, bölcsibe adja-e a gyerekét, hány gyereket vállal és miért.
Illusztráció: Bianca Bagnarelli
Az ÁSZ tanulmányról
Beáta azt jegyzi meg még a „tanulmány” kapcsán, hogy nehéz rá reagálni, hiszen nem átlátható, hogy ki vagy éppen milyen csoport foglalkozik ezzekkel a kérdésekkel. A társadalomkutató ellenben több éves szakmai háttérrel, tudással, arccal és névvel vállalja a véleményét a témában: „Megszűnt már az a remény, hogy kompetens és szakértő emberek foglalkoznak a témával. Nem lehet, látni hogy mi van. Az az eszköz marad, hogy beszéljünk ezekről az egyenlőtlenségekről. Jó, hogyha eljutnak ezek az üzenetek az emberekhez.”
Cikk írója: Bonifert G. Rita