Csaknem megsajnáltam a papokat. Ott áll a szószéken, mondja a magáét, amit senki nem vesz komolyan, még talán ő sem. Mindenesetre fogalma sem lehet róla, mit gondol magában az évről évre fogyatkozó néma hallgatóság. Kurdi István írása

A minap beszélgettem egy templomjáró fiatalemberrel. Mondom neki, hogy olvastam egy felmérést, amely szerint a templomjáró emberek száma egyfolytában csökken, ráadásul a zömük azt vallja, hogy ő a maga módján hisz. Mire ő:

‑ Mindenki a maga módján hisz, és ez mindig is így volt. Hiszen az emberek különbözőek, hogyan gondolkozhatnának és hihetnének egyformán?

‑ Nem is tudom – mondom én -, nekem úgy tűnik, korábban szívesen beálltak egy-egy zászló alá, de még ölni és halni is képesek voltak a „zászló” védelmében.

– Ok, törekedtek arra, hogy egyformán lássák a dolgokat („mondjuk, mindenki úgy, ahogy én”), de lényegtelen dolgokért ölték egymást, az biztos. Szentháromság meg ilyenek.

– Neked a Szentháromság lényegtelen? Téged meg fognak égetni! És akkor mi a lényeg?

– Az együttérzés. A segítőkészség. A szeretetközösség. Maga az együttlét.

– Ehhez nem kell vallás.

– De igen. Legalábbis én itt találom meg leginkább.

– Jól értem, hogy a tanításokat nem tartod fontosnak?

– Így van, nem tartom fontosnak. Viszont fontosak a szertartások, amik kiemelnek a hétköznapokból. A zene. A meditáció.

– Meditáció?

– Hát az ima, vagy a prédikáció kapcsán…

– Istenem, ha én ezt ilyen könnyen el tudtam volna magamban intézni!

– Miért, nem tudtad?

– Bizony nem. Tudod, engem kicsi koromtól arra tanítottak, hogy bűnös vagyok (mint mindannyian), és Isten undorodik a bűntől. Így én is undorodtam magamtól. Anyám, aki tizenegy gyereket szült és nevelt fel, soha nem nevezte meg a nemi szerveket. Ha fogdostam a fütyimet, akkor rám szólt, hogy ne fogdosd a feneked! Az altest a bűn birodalma volt. Az ember szégyellte a testfunkcióit. Úgy éreztem, Isten minden pillanatban lát engem, undorral és szigorral figyel, és nyilván előbb-utóbb megelégel, és lecsap rám. Tudtam, hogy rettentően súlyosak a bűneim, hiszen Krisztusnak meg kellett halnia a bűneim miatt. Helyettem halt meg. Én emiatt gátlásos és szorongó gyerek lettem, szégyelltem és megvetettem magam. Ezért most azt gondolom, hogy nem szabad egy gyereket vallásosan nevelni.

‑ Ugyan, szó sincs ilyesmiről. Az én kisfiam a gyerekórákon énekel, szerepjátékot játszik, bábozik, tök jól érzi magát. Nagyon jó hangulatú foglalkozások vannak a templomunkban.

‑ Én is énekeltem annak idején, valószínűleg jól is éreztem magam. „Ó, vigyázz, kicsi láb, hová mész…Isten fenn az égből néz le rád, hát jól vi-igyázz… ó, vigyázz, kicsi kéz, mit teszel… ó, vigyázz, kicsi szív, mit hiszel… Isten fenn az égből, stb.

‑ Nyilván nem értek egyet azzal, hogy az ember eredendően bűnös, és ha valaki erre tanítaná a fiacskámat, leharapnám a fejét. Persze vannak bűneink, kinek nincsenek, de az ember megbánja, igyekszik jobban csinálni, még tanul is belőlük. A szeretetre kell helyezni a hangsúlyt, a jézusi szeretetre.

‑ Jézus pedig úgy szeretett bennünket, hogy az életét adta értünk, igaz?

‑ Igaz.

‑ De ha nincs halálos bűnünk, akkor minek a megváltás? Miért kell helyettünk meghalnia bárkinek is? Különben is, hogy működik ez? Helyettesítő áldozat ‑ miféle dolog ez? Emberáldozat ‑ nem barbárság ez véletlenül?

‑ Én nem töprengek ilyesmin. Oda megyek, ahol jól érzem magam, ahol jóra tanítják a fiacskámat, és kész. 

‑ Na jó, de akkor mit jelent az egyáltalán, hogy hívő kereszténynek vallod magad? Hiszen még az alaptanításokat is elvetetted az imént. Szentháromság, megváltás, ezek azért nem lényegtelen dolgok. Gondolom, a pokolban sem hiszel.

‑ Még szép, hogy nem. Ezzel csak ijesztgették a népet, amíg szükség volt rá.

‑ De elmondod a hiszekegyet hangosan a templomban, amiben ezek mind benne vannak.

‑ Hidd el, jól esik mondani. Nem azért, mert én is így gondolom, valójában nem is szoktam ezeken gondolkodni. De a közös hitvallás közösséget teremt, közösségi érzést ad. És ez jó.

Puff neki! Megint én vagyok a balek, aki komolyabban veszi a tanítást, mint a képviselői.

Sokszor háborogtam magamban, hogy milyen kényelmes dolog szószékről prédikálni a templomban, senki sem szólhat közbe, nem mondhatja, hogy „na, álljon meg a menet, ez meg miféle aljas baromság…?” De ez után a beszélgetés után csaknem megsajnáltam a papokat. Ott áll a szószéken, mondja a magáét, amit senki nem vesz komolyan, még talán ő sem. Mindenesetre fogalma sem lehet róla, mit gondol magában az évről évre fogyatkozó néma hallgatóság. Hívek-e a hívek? Követik-e egyáltalán a mondandóját, vagy éppen magukba merültek? Ha követik, hányad részben értenek vele egyet? Nem tudhatja. Lehet-e egyáltalán a megmaradt hívőket keresztényeknek tekinteni?