Hogyan tovább? Vita egy szentírási hivatkozás körül

Hogyan tovább? Vita egy szentírási hivatkozás körül

Hogyan tovább? Vita egy szentírási hivatkozás körül

A napokban egy aktuális közéleti témához kapcsolódó szenvedélyes vallásközi párbeszéd alakult ki néhány keresztény és zsidó vallástudós között egy fővárosi zsinagóga közösségi termében. A magyar média nem volt jelen, de valószínűleg nem is tanúsított volna nagy érdeklődést, ha véletlenül értesült volna a találkozóról. Az esemény ugyanis fontos, de celebmentes volt. A beszélgetés középpontjában a „teológia igazsága” állt.

Az előzmény        

Az utóbbi 10-12 év alatt a házasság és a család fogalma kiüresedni látszik: a nyilvánosság előtt egy párt- és gazdaságpolitikai kérdéssé zsugorodott össze. A kormányzó jobboldali pártpolitika érezhető nyomást gyakorol a magyar társadalomra és ezen belül a nőkre, aminek célja az ország demográfiai mutatói mielőbbi javítása. Röviden szólva: a nők szüljenek és ezt lehetőleg a „hagyományos” család keretében. A törekvés amúgy érthető, hiszen társadalmunk öregszik, a fenntartása mind nehezebbé válik. Jelenlegi kormányzó pártpolitika szerint csak az egy nő és egy férfi „hagyományos” házasságán alapuló családminta oldhatja meg a demográfiai válságot. Ezt népszerűsítette, sőt mintegy kötelezővé tette a hivatalosan elismert tizennégy magyarországi egyház és vallási közösség 2021. december 9-i nyilatkozata („Magyarországi egyházak közös nyilatkozata a házasság, a család és az emberi méltóság védelmében”).

Az egyházak lépése nem hozott osztatlan sikert, mert a progresszív teológia, a baloldali pártpolitika és a pártokon kívüli szervezetek nyilvánosan tiltakoztak és kimutatták, hogy egy univerzális családminta nincs és nem is lehet. A Szentírásban pedig, amelyre a fenti egyházak hivatkoztak, megtalálhatók negatív házassági és családi példák is, amelyeket aligha kellene követni.

A „Kovász” keresztény ökumenikus közösség teológusai is csatlakoztak a tiltakozókhoz. Nyilatkozatukban az olyan szentírási példák között, amelyekben a házasság nem járult hozzá az ember méltóságának növeléséhez, szerepelt Dvarim (5Móz) 25, 5-10. versekből álló bibliai szövegrész.  Ez a szöveg az úgy nevezett sógorházasságról (levirátusról) szól. A példa kiválasztása, a szöveg tartalmának rövid ismertetése és értelmezése azonban helytelen volt. E körül forgott tehát az előszóban említett vallásközi párbeszéd.

A család fogalma kiüresedni látszik

Milyen házasságról szól a szöveg?

Dvarim 25,5-10. szövege ugyanis nem egy „hagyományos” házasságot, hanem a legitimált nemi együttlét formáját, illetve az erről való lemondás (halica) eljárását tárgyalja. A sógorházasságnak nevezett aktus – יבם – az ókori, főleg földművelő népeknél volt ismert1.  

Dvarim 25,5-10. szövegének megértéséhez vissza kell lapozni Bresit (1Móz) 38. fejezetére, mert ez a szöveg nem más, mint Bresit 38. fejezetében leírt eset összefoglalása. Erre egyébként a keresztyén/keresztény Szentírás (Ószövetség) is tesz utalást (Vö. Biblia, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest 1997; Szentírás, Szent Jeromos Bibliatársulat 1997). Bresit 38-ban Tamár története olvasható, aki gyermektelen özvegyként maradt Juda legidősebb fiának korai halála után. A korabeli szokásoknak megfelelően Juda utasította második fiát, hogy menjen be Tamárhoz és háljon vele, hogy a születendő gyermek az elhunyt testvérének örökségébe lépjen.

Bresit 38,2. 6-ban szereplő lexéma לקח אישה  valóban a házasság elhálását jelenti. Ám לקח ige nem csak a házasságon belüli nemi együttlét kifejezésé használatos. Ugyanezt az igét láthatjuk Bresit (1Móz) 34,2-ben, amely Dina megerőszakolásának történetét meséli el. Vagyis לקח  ige használata nem bizonyítja, hogy Bresit 38-ban (ill. Dvarim 25, 5-ben) egy elismert házas kapcsolatról lenne szó.

Megjegyzem, hogy professzor Dvora Weisberg azt próbálta megmutatni, hogy a sógorházasság mégis „egyfajta házasságot” jelentett, és ennek során mindenekelőtt a fenti ige használatára támaszkodott.2

Bresit 38,9 szerint Onán, Juda második fia nem volt hajlandó sógornője megtermékenyítésére, mert „tudta, hogy nem az övé lesz a magzat.” Tudhatta, hiszen az apja megparancsolta, hogy menjen be „testvéred feleségéhez és támassz magzatot testvérednek” (38,8). Tamár történetét vallási szabályként összefoglaló Dvarim (5Móz) 25,5 is igazolja, hogy ebben az esetben nem az általunk ismert házassági intézményről van szó, mert ezt mondja: „[…] sógora menjen be hozzá és vegye el magának feleségként, mint annak sógora.” Vagyis a sógor hajtsa végre a nemi aktust, de azzal a kitétellel, hogy ez a nő a sógornője.

Bibliai esetünkben Tamár több próbálkozás után egy trükkel elérte, hogy saját apósától esett teherbe. Juda kénytelen volt elfogadni Tamár utódát (adott esetben egy ikerpár született), de viszonyát Tamárral nem folytatta (38,26). Vagyis a gyermek születése után Tamár nem lett Juda felesége.

Elképzelhető, hogy a valós életben egy konkrét család erőszakot is alkalmazott azért, hogy anyagi okok miatt megtarthassa az elhunyt tagja özvegyét. De a leírt bibliai esetben ez nem volt így. Sőt Tamár ragaszkodott a sógorházasság létrejöttéhez, mint saját jogához. És Tamár története nem az egyetlen olyan bibliai eset, amikor egy nő a sógorházasságot özvegyi jognak tekintett (vö. Noomi taktikáját Rut könyvében).

Tévedés volt tehát a vizsgált bibliai esetet, mint egy „hagyományos” házasság, illetve egy nőellenes erőszakos cselekmény példáját bemutatni. Se Bresit 38-ban, se Dvarim 25,5-ben szó sincs a zsidó nők „kézről kézre” adásáról.

Tamár és Juda

Sógorházasság posztbiblikus történetéhez

A teljesség kedvéért szólni kell a sógorházasság posztbiblikus történetéről. A Babilóni Talmud Jevamot traktatusa részben bizonyítja az előbbieket, részben pedig új, a bibliai esetekben nem vizsgált dimenziókat tárja fel. Például, hogy az elhunyt férj melyik testvére köteles elvégezni a sógorházasságot, vagy mi van akkor, ha az elhunytnak több felesége volt stb. Azt, hogy a bibliai időkben a sógorházasság távol állt a rabbik által elfogadott házasság formájától abból láthatjuk, ahogy a Misna (משנה, a Talmud alapja, a judaizmus szóbeli hagyományának kanonizált műve, szerkesztette 2. században R. Juda Ha-Nasi) apró részletekig szabályozza ezt a nemi együttléti formát.

A talmudi időkben (2-6. században) a rabbik értelmezték és rendszeresítették a judaizmus szóbeli valláserkölcsi hagyományát. A sógorházasság is a vizsgálat alá esett. Egy rendes rabbinikus házasság ugyan nem lett belőle (az eljegyzés az új formából is hiányzott), de a Ketuba (a házassági levél) már előkerült. Persze, ez is más volt, mint a rendes házasságban, mert a Ketuba fedezetét nem a házasságba beleegyezett sógor, hanem az elhunyt férj vagyona szolgálta. De – így szól a Misna – miután a sógor bevezette a sógornőjét a házába, a nő „minden vonatkozásban” olyan lett, mint a férfi felesége (mJev 4,4). Miért kellett ezt hangsúlyozni? Mert eddig ez nem (mindig) így volt!

A Jevamot traktatusban már felmerült a sógorházasság elhagyása és a halica (חליצה – tulajdonképpen a házasság kiváltása) általános gyakorlása. A kérdésről vitatkozó rabbik között volt Rabbi Jismael (ca.70-135?). Tudjuk róla, hogy megjárta a börtönt, Rabbi Akiva barátja volt és foglalkozott a háborús özvegyek sorsával. Valószínűleg ezért volt aktív a sógorházasság, illetve halica vitájában, amelyben az özvegyek ellátásának lehetőségét látta. 

A sógorházasság, de főleg a halica fogalmával a középkorban is találkozunk. A keresztes hadjáratok és pogromok által sújtotta Rajna menti zsidó közösségek 1381-es takanája (helyi rendeletek gyűjteménye) Dvarim 25, 9-re hivatkozik, amely a halicáról szól.

A rendelet kimondja, hogy a sógornak három hónapon belül kell kezdeményezni a halica eljárását, illetve a sógornő anyagi helyzetének rendezését. A családi vagyont szét kell osztani az özvegy és a többi örökösei között. Ez az jelenti, hogy az asszony néha jobban járt, mert az örökölt része nagyobb lett, mint amennyit a Ketuba rögzített. De előfordulhatott a fordított helyzet is. Ezenkívül: „A sógornőnek kell mennie a sógor lakhatásának helyére, de ha a sógor megy el (hozzá), akkor meg kell téríteni a költségeit. Ha a sógor tiltakozik és megtagadja a halicá kiváltását, vagy leteszi a pénzt, amely nem az övé, vagy elmenekül, hogy elkerülje a halicát, minden közösségben herem (kiközösítés) alá esik, amíg a halicá meg nem történik.” (Hrotkó Larissza, „Rajna menti közösségek a középkorban” in: Remény 2006/3. 29-36, itt: 34.)

https://www.deviantart.com/augenweide/art/the-book-of-love-271404600

Záró kérdések

Rabbi Ismael korábbi említése nem volt véletlen. Egyrészt rá akartam mutatni, hogy a talmudistákat nem csupán a dolgok formális rendezése, de a zsidó közösség tagjainak életkörülményei is érdekelték. Másrészt Rabbi Ismael abban a korban élt és tanított, amikor keletkeztek az evangéliumok. Például Lukács evangéliuma keletkezését i. sz. 80-90. éveire datálják. Az előszóban említett beszélgetésünk során felmerült az evangéliumokra való hivatkozás.

Három evangéliumban ismétlődik egy gyermektelen özvegy története, akit az elhunyt férje testvérei egymás után feleségül vettek, de gyermeke egyik testvértől sem született: Máté 22,23-33, Márk 12, 18-27 és Lukács 20,27-38. Az evangéliumok kérdése az volt, vajon kinek a felesége lesz ez a nő a túlvilágon. A történet elbeszélése eltér Bresit 38, illetve Dvarim 25. fejezete esetétől, mert az evangéliumi szövegben a testvérek feleségül vették a nőt, holott Bresit 38-ban ez nem történt, Dvarim 25, 5-10. szövege pedig csak egy fiútestvért említ. Noha az evangéliumok mai nyomtatott szövegében megtaláljuk a Mózes első és ötödik könyvére való utalást, úgy tűnik, hogy a szadduceusok kérdése inkább a tannaita (Misna-tanítók) iskoláiban (így akár Rabbi Ismael iskolájában is) kialakult diskurzusokhoz kapcsolódnak.

Nos, mindezek után felmerül a kérdés, hogy egy keresztény teológusnak kell-e az itt elmondott részleteket tudnia, amikor hivatkozik a Mózesi könyvekre? Vagy elég, ha az evangéliumokra, vagy más Újszövetségi iratok információjára hagyatkozik ilyenkor is? De akkor miért is hivatkozik Mózes könyvére?

Másrészt: jogos-e minden hasonló hibát általánosítani és egy jelenséget (például egy-egy antijudaista attitűdöt) látni a hiba mögött? Amennyiben ez nem egy jelenség, honnan származnak az ilyen hibák, elnézhetőek-e, szóba kell-e hozni és milyen körülmények között, illetve milyen formátumban. Hát, ezeket a kérdéseket még tisztázni kell. Kell?               

Szerző: Hrotkó Larissza

Hivatkozások:

1: Jack Goody, The Oriental, the Ancient, and the Primitive: Systems of Marriage and the Family in the pre-industrial Societies of Eruasia In: Studies in Literacy, Family, Culture and the State, Cambridge University Press 1990. 206f

2: Vö. Dvora Weisberg, „Erneuern oder Lösen? Das Levirat in der Hebräischen Bibel und der rabbinischen Literatur“ in: (Hrsg.) Ilan/Miralles-Maciá Nikolsky, Rabbinische Literatur, Kohlhammer GmbH, Stuttgart, 2021. 72-88. itt:79.

Borítókép: Bassano, real name Jacopo da Ponte, called Jacopo Bassano c. 1510/18 – 1592,

“Juda and Thamar”.

(Genesis 38,12–16).
Oil on canvas, 52 × 59cm.
Cat. no. 418
Venice, Galleria dell’Accademia.

Facebook Comments