Mivel fogjuk tölteni a túlvilági örök életünket? Hárfa-és énekszóval az Úr dicsőségét zengjük mindörökké? Ez maga volna a pokol. Főleg az Úrnak. A hívő olyan egomán, aki szeretné az énjét lehorgonyozni az időben, ezért találta ki az örökkévalóságot. Kurdi István írása

Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében Füst Milán eltöpreng azon, hogy végső soron a halálunk ad értelmet és tartalmat minden egyes életmegnyilvánulásunknak: a táplálék megszerzésén és a táplálkozáson kezdve az utódnemzésen és utódgondozáson át a kultúrateremésig, mindennek. Ezeket kísérik az érzelmeink és küzdelmeink, félelem, szeretet, harag, öröm és bánat. Csakis a múlandóságunk tudatában vagyunk képesek együttérezni, csak a múlandóban tudunk gyönyörködni, a múlandón megindulni. Ha lenne egy örökkévaló, tudatos lény, akinek nincs szüksége semmire a léte fenntartásához, és azt soha semmi nem veszélyeztetné, éppolyan közömbösen szemlélné az életet, mint maga a természet.

A természetben senki és semmi sem pótolhatatlan, ellenkezőleg, minden egyed helyén kettő, tíz, néhány generáción belül száz terem. Legyen az egy Michelangelo vagy egy levéltetű. Hihetetlenül bonyolult élőlények szolgálnak egymás táplálékául. Ham-ham, és vége. A fűnek, a gazellának, az oroszlánnak vége, de –„na látod, van másik!” Fajok tűnhetnek el, öt másik terem helyettük. Bioszférák bolygóstul – lesz ötven másik!

A világon semmi sem maradandó, sem egy atom, sem egy égitest. Mi végett lenne érdemes örökké életben tartani az emberek „lelkét”, amikor annyi van belőlünk, mint a nyű? Különben is, mit jelentene az az élet, pontosabban élet volna-e az? És a földi küzdelmei közepette folyamatosan alakuló, épülő és pusztuló lélek magára ismerne-e „odaát”, minden kötöttségétől megszabadultan? És aki még ezzel a kurta kis földi életével is alig tud kezdeni valamit, mit kezd majd az örök életével?

Aki a testet és a lelket el tudja választani egymástól, annak egyik sincs igazán, állítja Anatole France.  Aztán megmondaná-e nekem valaki, hogy az evolúció során hogyan jött létre a halhatatlan lélek?

A hívő olyan egomán, aki szeretné az énjét lehorgonyozni az időben, ezért kitalálta az örökkévalóságot.

Az énjét? Mi az ÉN? Modern felfogás szerint puszta illúzió. Aki azt hiszi, hogy ő lényegileg ugyanaz a személy egész élete során, függetlenül a vele történtektől, a benne zajló változásoktól, az őt ért hatásoktól, az ennek az illúziónak az áldozata. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy az én egy folyamat, ami születésünktől a halálunkig tart. És ez a folyamat az önfenntartás és a fajfenntartás érdekében zajlik, az örökkévalóságban értelmezhetetlen.

És mi az örökkévalóság? Ezer évig dicsérem az Urat, jó. De az örökkévalósághoz képest ez semmi idő. A világegyetem korát jelenleg 14 milliárd évre saccolják. Ez éppúgy semmi idő az örökkévalósághoz képest. Ég és a Föld elmúlnak, de Kovács Jancsi és Szabó Julcsa nem? „Az egész szegény kis emberi békatársaság úgy felfújja magát, mintha mind bikák lennének”, mondja Huxley.

Nézzük az örökkévalóságot másfelől. Az arányos büntetés elve újabb kori találmány, az egyházakhoz még nem jutott el. Az örökké tartó szenvedés, ami a pokolban vár a többségünkre, nem bántja az igazságérzetüket. Vajon mikor fognak bocsánatot kérni az emberiségtől ezért a legsötétebb, leggonoszabb tanításukért? Ami persze a Szent Bibliában olvasható, mint a Jóisten közvetlen üzenete nekünk. A purgatórium és a pokol tornácán sínylődő kereszteletlen gyermekek már a katolikusok saját leleménye.

Nyilván nincs olyan bűn, aminek arányos büntetése lehetne az örökké tartó szenvedés. Senki a nyúlfarknyi emberélet alatt nem érdemelheti ki. Minden földi gyötrelmünket csak az a tudat enyhítheti valamelyest, hogy így vagy úgy, mindenképpen vége lesz. Mi enyhíti a végeláthatatlan szenvedést?

Tényleg erkölcsöt akarunk tanulni azoktól, akik ezt, és az ezt kiagyaló “Jóistent” kiagyalták?