A bennem élő vallássérült gyerek, a szorongással, bűntudattal és gátlásokkal béklyózott gyerek elhatározta, hogy szamárfület mutat mérgezőinek. Elhatároztam, hogy festek egy blaszfémikus ikonsorozatot. A festés meditatív tevékenység, közben, ideális esetben, kitisztulnak olyan gondolatok és érzések, amik eddig rendszertelenül bukkantak fel. Kurdi István írása

Mindig gondom volt minden általam megismert vallás istenképével. Túlságosan antropomorfnak találtam mindegyiket, még az állat-isteneket is. De nincs dolgom az ókori vallásokkal, így az Ószövetség Istenével sem, aki semmiben nem haladja meg az olümposziakat, morálisan végképp nem. Elég nekem a kereszténység, amelynek szellemében volt „szerencsém” felnőni.

Értem én, hogy Isten, amikor Jézusban megtestesült, szó szerint is antropomorf figura lett, így mód nyílt arra, hogy pantokrátorból lassan, évszázadok alatt Krisztus haverrá, szupersztárrá domesztikálódjon. Mégis meghökkent, hogy az az Isten, aki eddig sem mutatott sok isteni vonást, lassan egy lesz közülünk. Teljesen közönségessé válik. Persze az ember alapvetően mindig is vulgáris célokra használta, mint „mentális bálványt”, akitől remélhető, sőt elvárható, hogy némi ima ellenében gyógyítson, átsegítsen anyagi nehézségeken, megtisztítsa beszennyeződött lelkiismeretünket, azaz mentálhigiénés munkát végezzen.

Csakhogy közben a világunk módfelett kitágult minden irányban. Olyan méreteket, távolságokat és összetettségeket ismertünk meg, amik felfoghatatlanok számunkra. A szubatomi részecskéktől a szupergalaxisokig. Illett volna a Teremtőnek is növekednie a szemünkben, nem? Végül is a teremtményénél mégiscsak nagyobbszabásúnak, összetettebbnek, magasabbrendűnek kellene lennie. És továbbra is mindig van ember, nem kevés, aki bár egy fűszál működését nem érti, de Isten akaratát annál jobban. Felmászik a szószékre, és megmondja neked, mit kíván tőled Isten. Ehhez mégiscsak pofa kell, nem? És azt mondja erről a hatalmas Istenről, hogy te bűneid feldühítik, különösen az, amit a nemi szerveddel művelsz, és ezért képes a pokolra küldeni téged.

Másfelől meg hajlik rá, hogy megbocsásson, de csak miután feláldozta a fiát érted, ill. helyetted. Nem tulajdonítunk mi továbbra is szégyenletesen primitív indulatokat az Univerzum teremtőjének? A mi érzelmeink és késztetéseink csaknem mind az állatvilágból származnak. És ugyanezeket tulajdonítjuk a mindenség megalkotójának is. Szánalmas.

Egyáltalán, miféle végletes beképzeltség ez, hogy Istennek mindennél fontosabb a mi erkölcseinkkel törődni, ezért hajlandó megkeresni a mi kis, periferikus helyzetű Földünket, ide születni, kitenni magát egy földi sorsnak, hogy az embert, aki kozmikus nézőpontból nemigen különbözik a majomtól vagy a gyíktól, a saját dühe következményeitől megszabadítsa? Most a szentháromságtan képtelenségével ne is foglalkozzunk, ha C. G. Jung lelkész édesapja megtehette, én is megengedem magamnak, hogy ne értsem. Pontosabban annyit értek belőle, hogy ennek örvén hozták vissza a többistenhitet a kereszténységbe.

Micsoda blaszfémia például a gondviselés tana! Hogy Isten szakadatlanul belepiszkál az általa meghatározott természeti törvényekbe a mi kedvünkért. (Philip K. Dick szerint „a csoda Isten gyengeségének a jele, a természeti törvények hibájához hasonlóan.”) Hogy az imáink hatására megváltoztatja a szándékait. De amikor segít nekünk befizetni a kocsink vagy a házunk törlesztőrészleteit, nem válik-e felelőssé minden éhezőért és hajléktalanért? És minden csodás gyógyítással nem válik-e felelőssé minden szenvedő és menthetetlen gyerekért? Minden csodás megmeneküléssel minden földrengésért és cunamiért? Nem számít, csak rajtam segítsen. Nem valami szemérmetlen egoizmus hizlalása-e egy ilyen tanítás? „Nekem nagyon kell vigyáznom magamra, mert belőlem csak egy van. A többiek sokan vannak, ők pótolhatók” (falfirka).

A világ úgy van megalkotva, hogy az élőlények egymást zabálják fel. Ez az evolúció motorja. A kíméletlenség. Ha nem vagyunk veszélyben, nem fejlődünk. A szeretet is evolúciós termék. Minél tovább szorul védelemre az utódunk, annál nagyobb szükség van rá. Amikor isteni szeretetről beszélünk, profanizáljuk Istent. Megint gátlástalanul rávetítjük az érzelmeinket. „Szeretni csak a Földön, és Isten ellen lehet”, mondja Sartre.

Mi persze szívesen lemondanánk a fejlődésről. És így is lesz majd a túlvilágon az öröklétben, de már Krisztus ezeréves uralma alatt is. A bárány együtt legelészik az oroszlánnal. Nem lesz kín, szenvedés. Növényi élet, céltalan, terméketlen. Ezt készítette nekünk a hatalmas Isten, ennyire futotta a fantáziájából.

Nincs nagyobb blaszfémia a vallásnál. Erre jöttem rá festegetés közben. A sorozatból semmi sem lett. Két ikon, erőtlenek. De erőtlen még Munch ondósejtekkel szegélyezett Madonnája is, ha a keresztény tanításokkal vetem össze. Ki tudna azoknál sötétebb, méltatlanabb képet festeni a Kozmosz megalkotójáról?

„Az Isten elleni lázadás csak egy magasabb fokon elképzelt Isten nevében történhet.”, mondja Bergyajev. Hát csak rajta. Lássuk az istenhez méltó istenképet. Attól tartok, végtelenül kevesek vagyunk hozzá.