Székely János püspök sajnálatos módon keresztényüldöző. A szombathelyi főpásztor a vasarnap.hu oldalon kérdéseket intézett a „másként gondolkodó” testvéreinkhez1. Szép gesztus… lehetett volna. Azért tragikus a végkifejlet, mert miközben a párbeszéd (csúnyán mondva: konzultáció) látszatban teszi, csupán egy udvariasságba csomagolt kioktatásra futotta tőle. Ismét. Bő két évvel ezelőtt – hasonló hatékonysággal – szólította meg a közelről meg nem határozott címzettjeit azzal, hogy
„ne kényszerítsék a társadalmat arra, hogy házasságnak kelljen nevezni az azonos neműek együttélését.”2
Mivel Magyarországon a házasság intézményét a civil törvények bebetonozottan fenntartják a heteroszexuális többség számára, mondhatnánk azt is, hogy a naiv főpap egyszerűen árnyékra vetődött, nincs itt semmi látnivaló. Székely azonban nem magánszemélyként nyilvánult meg, hanem a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottságának elnökeként. A hívők többsége számára a szavai ezért eggyé válnak az Egyház hivatalos tanításával. Ebben a minőségében az egész magyar katolikusságot nehezen védhető szituációba lavírozta, közöttük engem is.
Kezdjük a párbeszéddel. Jézusnak mindig volt szava azokhoz is, akikkel nem árult egy gyékényen. Magatartását a nyíltság, ártatlan érdeklődés és azonosulás jellemezte. Aki nem hiszi, járjon utána az Evangéliumokban! A hazai közélet és a kisebb-nagyobb csoportok másra sem éheznek jobban, mint a józan szóra, egymás felé fordulásra. Az igény tehát adott. A szomjazónak megmutatni a vizet, majd kielégítetlenül hagyni a szükségét, több mint hitványság; a Mester egész valóságának a semmibe vétele. Ezért gyalázatosak ezek a másnak hazudott monológok. Játszunk el egy olyan gondolatkísérlettel, amire nagyobb eséllyel érkeztek volna valós reakciók.
A következő mondatok a saját fantáziám szülöttei:
„Székely János Szombathely megyéspüspöke a házassággal kapcsolatos eszmecserére invitálja jó szándékú embertársait. Őszinte érdeklődéssel szeretné meghallani a véleményüket ebben a szerinte nagyon jelentős kérdésben. Keresztényként egy olyan modus vivendi kidolgozásában és politikai képviseletében érdekelt, amely tekintetbe veszi hazánk világnézeti sokféleségét, minden ember szabadságát és méltóságát. Az Önök segítségével kívánja elkerülni azt a történelmi bűnt, hogy az ország vezetői egy látható kisebbség véleményét tegyék a mindannyiunkat kötelező normává… stb.”
Ugye milyen egyszerű? És miért olyan hihetetlen, hogy így is működhetnénk? Fájó, de ennek a mentalitásnak a hiányában, az apostolutód szava írott malaszt maradt: vajúdtak a hegyek, és egeret szültek…
Minimális empátia, azaz mások helyzetébe való beleérző képesség birtokában tudható, hogy mit vált ki egy évszázadok során megalázott, üldözött kisebbségből, ha róla és nélküle akarnak döntéseket hozni. Amikor összemossák szándékait általa el nem követett gaztettekkel. Krisztus követőinek ezt megtanulni rendelkezésre állt három évszázad az ókorban. A szentírási válasz is egyértelmű:
„Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” (Mt 7,1–2)
Joggal pattintja vissza a másik oldal a labdát, azzal, hogy: Székely János miért szeretné a véleményét a társadalom számára a követendő példává tenni? Amennyiben szerinte 14 éves kor utántól tanítani kell a gyerekeknek „az azonos neműekhez vonzódó személyt nem szabad megvetni, kiközösíteni, elítélni, hanem szeretettel és tisztelettel kell hozzá viszonyulni”, miért nem tiltakozott a parlamenti törvényalkotás idején a 18 éves korhatár miatt? És mi a véleménye a 14 év alatti öngyilkosságokról? A püspök úr tendenciózus kérdéseit sorra a visszájára lehetne fordítani, ha el nem unnánk magunkat időközben.
A kereszténység kisebbséget alkot itthon is, ezt csak a vak nem látja. Elég csak összevetni a két Eucharisztikus Kongresszusunk részvételi adatait. Ezek világtörténelmi távlatokban elemezhetők. Ami hétköznapi tapasztalatunk, hogy vasárnapról-vasárnapra a megkereszteltek töredéke lézeng a miséinken; demonstrálva egyházuk vonzerejét, igehirdetésének hitelességét az emberek szemében. Főpapjaink mégis úgy kommunikálnak, mintha mi lennénk az ország meghatározó húzóereje. A felnőttség útja lenne ennek a szomorú ténynek a belátása-elgyászolása, és közben a mustármag reményének az elsajátítása. Ferenc pápa Budapesti buzdítása a Püspöki Karhoz3 tartalmazott merész kijelentéseket:
„A jólét álarca mögött, a vallásos hagyományok leple alatt sok árnyék meg tud bújni. […] Ne hagyják el ajkaitokat olyan szavak, amely eltávolítanak embereket, ítéleteket hirdetnek, inkább segítsetek Isten népének, hogy bizalommal tekintsen a jövőbe, és segítsetek az egyes embereknek, hogy életük szabad és felelős főszereplőivé váljanak, mivel az élet kegyelmi ajándék és nem megfejtendő rejtvény.”
Az is gyengíti a szavunk hihetőségét, hogy a nagy nyilatkozatok és hangos kirohanások úgy szeretnék látni és láttatni az egyházi tanítást, mint gránitba vésett, monolitikus egységet. Pedig nem az. Szerencsére léteznek – legalább is külföldön – eltérő teológiai iskolák, véleménykülönbségek, viták katolikusok között. Többek között ennek köszönhetjük a hitigazságaink fejlődését, alakulását. Az Extra Ecclesiam nulla salus keresztény dogma (jelentése: az egyházon kívül nincsen üdvösség) fölött például már eljárt az idő, legalábbis abban az értelemben, hogy Isten országa anyakönyvi adatokon állna vagy bukna. Tudjuk, hogy az egyházi tanítás korábban hivatalosan tiltotta az operációt, a boncolást, a hamvasztást és az injekció használatát. Ma mindez már nevetségesnek és morbidnak tűnik. A tanítóhivatali megnyilatkozások érvrendszerében – például a homoszexualitás témakörében – figyelemre méltó hiányosságokra és hatáskör-túllépésekre bukkanunk. A teológiai gondolatmenetet (tévesen alkalmazott) pszichologizálás töri meg több ízben. Az eligazítások általánosak, felszínen mozognak, a bibliai hivatkozások többször illetéktelen kiterjesztések.
A Katekizmusban sem csak dogmák szerepelnek: a kötelező hitigazságok mellett találunk szövegében certum-tételeket, általános vagy többségi teológiai véleményeket. A laikus olvasó számára nem derül ki, hogy számos (mondhatni: rengeteg) kérdés van a hittudományon belül, amelyeket az exegéták, dogmatikusok nyitva hagytak. Úgy látszik, mintha nem tartalmazna annyi elvarratlan szálat. Biztonságot, optimizmust akar sugározni; megnyugtatást arra, hogy van válasz az egyes ember és az emberiség egészének nyomasztó kérdéseire, gondjaira. Éretlenek lennénk annak a befogadására, hogy a megoldhatatlannak tűnő teológiai problémák ellenére a kinyilatkoztatás teljes és maradék nélkül igaz? Ez a nur nicht vor dem Kind („csak ne a gyerek előtt”) hozzáállás infantilizálja az egész közösséget.
A gyermeki állapotban tartásért hatalmas árat fizetünk spirituális síkon is: aláássa az egyéniséget, marginalizálva képességeinket, gondolatainkat és érzéseinket. Az idő múlásával a kétség belső szintje bénítóvá válik, depresszióhoz vagy szorongáshoz vezet. Önbizalmuk és önértékelésük lefelé megy egyházként is.
A magyar katolikusság akkor léphetne szintet, ha végre őszinte, valós párbeszédbe bonyolódna a szervezetén kívüli személyekkel. Mellesleg ez lenne a missziós hivatásunk egyben. Olyan kapcsolatokra vagyunk teremtve, amelyben tiszteljük a másik személyét, érdeklődéssel hallgatjuk, és magunkhoz közel engedjük az érveit. A mundér becsülete helyett az emberi méltóságot védelmezzük. És akkor majd szégyellni fogjuk ezeket a Székely-es mondatokat, szívünk mélyéből.
Szerző: Coeli Bátyus (egy magyar klerikus a nagyvilágból)
1 https://vasarnap.hu/2021/11/20/szekely-janos-a-gyermeknek-joga-van-anyahoz-apahoz-es-ahhoz-hogy-megszulethessen/
2 https://www.martinus.hu/lelkiseg/dr-szekely-janos-gondolatai/9307/szekely-janos-ne-kenyszeritsek-arra-a-tarsadalmat-hogy-hazassagnak-kelljen-nevezni-az-azonos-nemuek-egyutteleset
3 https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2021-09/ferenc-papa-beszede-a-magyar-puspokokhoz.html