„LEGYEN A MAGYAR EGYHÁZ A HIDAK ÉPÍTŐJE ÉS A PÁRBESZÉD ELŐMOZDÍTÓJA!” mondta Ferenc pápa Budapesten. És mi van akkor, ha nem az? Sajnos az elmúlt több mint egy évtized alatt, amióta az Orbán kormány megette a katolikus egyházat reggelire, nem igazán tapasztalom sem azt, hogy ez az egyház a hidak építője lenne, sem azt, hogy bármilyen kérdésben is előmozdította volna a társadalmon belüli békés párbeszédet. – Perintfalvi Rita írása.
Fotó: Ferenc pápa Budapesten.
Arra emlékszem, amikor Márfi érsek a menekültválság kapcsán arról beszélt, hogy a muszlim emberek nem szerelemből csinálnak gyereket, hanem ez náluk a dzsihád része. Vagy Kiss-Rigó püspök arról beszélt, hogy nem menekültek érkeznek, hanem ez egy invázió és az idejövő emberek nagy része cinikus és arrogáns. Vagy amikor Székely püspök beleállt a genderellenes támadásokba és ezt mondta: „A genderideológia társadalmi katasztrófa felé próbálja kormányozni az emberiséget”. És hát, hogy lehetne elfelejteni Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita szavait, amikor miután Karácsony Gergely kitűzte a városházára a szivárványos lobogót, a köztévében tette nyilvánossá, hogy semmilyen orvostudományos cikket nem olvasott még a homoszexualitásról: „Ha valaki fogyatékkal születik, beteg, azt föl kell ismerni, hogy igen ez egy betegség. Ezt ki kell mondani! Élhet értékes életet, de ugye meg akar gyógyulni.” Ezt persze Osztie Zoltán katolikus pap még tudta fokozni azzal, hogy a melegek esetében „abnormális” dolgokról beszélt és különösen veszélyesnek tartotta, ha azonos nemű párok nevelnek gyereket, akikből szerinte „torzó” lehet csak.
Hol is van itt a hídszerep? Vagy a párbeszéd lehetőségének keresése?
Sokszor, de tényleg nagyon sokszor gondolkozom el azon, hogy vajon hol van a Mester egyháza? Én már nem hiszem el azt a klasszikus nézetet, hogy az egyház ott van, ahol a püspökök és a papok. Sőt már azzal szemben is kritikus vagyok, hogy az egyház ott lenne, ahol azok a világi hívők vannak, akik lelkesen folytatják ezeket a szólamokat. De azért elmennek vasárnap a misére, beülnek az első sorba és verik a mellüket, hogy milyen jó keresztények! Pont, mint azok a farizeusok, akikről a Mester annyit beszélt.
Szerintem az egyház nem ott van! A Mester mondta – így ez teljesen biblikus tanítás, ha tetszik, ha nem – hogy „ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük”.
Persze értelmezni kell azt, hogy mit jelent az „ő nevében összegyűlni”! Szerintem azt a helyet jelöli, ahol olyan emberek gyűlnek össze, akik ténylegesen a szeretet-elvet állítják az életük középpontjába, de egyúttal azt is tudják, hogy a szeretet soha nem absztrakció. A szeretet élő valóság kell legyen, ami akkor mutatkozik meg leginkább, amikor cselekvővé válik. Vagyis a lényeg a cselekvő szolidaritás. A kiállás a jogfosztott, bántalmazott, kirekesztett embertársak mellett. S ebben az értelemben van az egésznek politikai dimenziója is. Vagyis nem lehet ott az egyház, ahol a menekülteket egytől egyig inváziót folytató dzsihádistáknak bélyegezik, vagy ott, ahol „betegnek, torzónak, abnormálisnak” tekintenek valamit, ami eltér a többségi szexuális orientációtól vagy identitástól. És persze a „genderszörny” retorika is csak azt árulja el, hogy az egyház nem akar a saját valós problémáival foglalkozni, inkább keres egy megfoghatatlan ellenségképet és azzal küzd. Pedig ott van valós ellenségként pl. az egyházon belüli szexuális visszaélési bűncselekmények feltáratlansága, a szembenézés hiánya és az évtizedes eltussolás bűne. Bizony van valós probléma bőven!
Szóval egyetértek Ferenc pápával abban, amikor ezt mondta Budapesten: az egyháznak híddá kell válni és ha képtelen erre, akkor szerintem arra képtelen, hogy egyház legyen. Vagyis elveszítette az értelmét és a létjogosultságát. Szerintem ez a legnagyobb sebe a politika által prostituálódó kelet-közép-európai egyházaknak. A hűtlenség árát persze majd meg kell fizetniük. S talán egyszer, amikor már késő lesz, rá fognak jönni, hogy minden egyes hűtlenség egy-egy szög volt az egyház koporsójában.