Fogadjátok, olvassátok szeretettel vendégszerzőnk, Ferdinandy Fanni személyes és őszinte szavait:

Ez az írás a július 3-án, a grazi Pride-on tartott rövid kis beszédemnek lefordított és kicsit kibővített változata. Az új törvény kapcsán kértek fel és mikor megkérdeztem, hogy mennyire legyen személyes vagy politikai a beszéd, csak annyit mondtak, hogy legyen nagyon személyes és nagyon politikai. Ezért úgy döntöttem, hogy magamról és Magyarországról fogok beszélni, de mindezt valahogy úgy összefűzve, hogy az a fő üzenetet, (spoiler) a láthatóságról és elfogadásról, alátámassza és erősítse.

22 éves voltam, amikor életemben először beleszerettem egy nőbe. Ez akkor engem eléggé meglepett, de utólag sok mindent meg is magyarázott. Azt hiszem, mindig is LMBT ally-ként, támogatóként tekintettem magamra, de az valahogy nem jutott eszembe, hogy ez velem is megtörténhet. Az is igaz, hogy azelőtt viszonylag ritkán találkoztam a homo- vagy biszexualitás témakörével a hétköznapokban. Az iskolában egyáltalán nem volt téma, illetve nincsenek ezzel, például felvilágosítással kapcsolatos emlékeim. Most utólag úgy érzem, hogy pedig jó lett volna.

Illusztráció: Sophie Lécuyer

Először is magam előtt kellett outolnom, előbújnom. Ez még elég gyorsan ment. Utána barátokkal beszélgettem erről és körülbelül egy évre rá a család előtt is fel mertem vállalni. Szerencsés vagyok, mert mint kiderült, nagyon elfogadó a környezetem, család és barátok egyaránt. De új emberekkel való ismerkedésnél sajnos még mindig van bennem egy kis félelem, hogy hogyan fognak reagálni. Szinte mindig rögtön felvállalom, de előfordulnak olyan napok vagy szituációk is, amikor nem érzek magamban elég erőt az esetleges negatív visszajelzésekhez és akkor megpróbálom elkerülni a dolgot. Sajnos.

Nemsokkal a nagy felismerés után költöztem Grazba, ahol jelenleg is élek. Most már jobban ismerem az itteni LMBT színteret, mint az otthonit, de aktívan követem a magyarországi fejleményeket is online, illetve otthoni barátokon keresztül.

Illusztráció: Karl James Mountford

Gender szakon tanulok a grazi egyetemen, ami otthon már nem is lenne lehetséges, mióta a hasonló szakok indítását ellehetetlenítették. A beszédben itt nagyon röviden bemutattam az utóbbi időszaknak a témához kapcsolódó törvényeit: a tavalyi 33-as paragrafust, ami a transzneműek jogait korlátozza; azt, hogy az Alkotmány csak nő és férfi házasságát engedélyezi (Ausztriában 2017 óta bárki házasodhat), és a Meseország mindenkié c. mesekönyves botrányt is meg szerettem volna említeni, de az sajnos végül kimaradt az időkorlát miatt. Ezt itt talán már nem kell bemutatnom. Utána viszont rátértem a legújabb törvényre, amit június 15-én írtak alá. Arra a törvényre, ami egy kalap alá veszi a pedofíliát és a homoszexualitást. Arra a törvényre, ami úgy tiltja be a homoszexualitás „népszerűsítését”, hogy nem pontosítja, hogy mit kell azalatt érteni és hogyan büntetné. Arra a törvényre, ami korlátozza a kiskorúak szexuális felvilágosítását és korlátoz akár egyes média és egyéb tartalmakat is, bizonyos idősávokban betiltja azokat. Ahogy ezt már sok cikkben írták, a törvény értelmezhetetlen, így betarthatatlan és az öncenzúrát segíti elő. Ez pedig pont egy nagyon fontos dolog ellen, a láthatóság ellen dolgozik. Azt akadályozza. Ha nem tudjuk, hogy mit szabad mondani, és mit nem, akkor a bizonytalanság miatt még kevesebb dolgot fogunk kimondani, még kevesebb dologról fogunk nyíltan beszélni. A láthatóság elősegíti az elfogadást. Ez a törvény viszont a láthatóság ellen dolgozik. Láthatatlanná tesz. Hiába a kiskorúakra vonatkozik, a felnőttekre is hat, mert valamit „nem normálisnak” bélyegez meg. Ez mindenkinek rossz. Ha nem beszélhetünk nyíltan különböző szexuális irányultságokról és identitásokról, akkor az érintettek még jobban egyedül fogják érezni magukat és azok, akik személyesen nem érintettek, még kevesebbet fognak tudni a témáról és még kevesebbet fognak érteni a dologgal kapcsolatban. Ez az érintetteknek csak szégyenérzetet, elszigeteltséget és meg nem értettséget hoz magával.

Illusztráció: Harmony Willow

Bevallom, az utóbbi időben eléggé el voltam keseredve. (Vagy vagyok.) Dühös is voltam olykor-olykor, de még inkább csalódott és szomorú. Azért, mert azt látom, hogy ahelyett, hogy javulna a helyzet, sok szempontból csak romlik. Az ítélkezés, a meg nem értés, el nem fogadás, erőszak…Úgy gondolom, hogy szükségünk van tüntetésekre, demonstrációkra, aktivizmusra, ugyanúgy, ahogy az akadémiai, tudományos vitákra minden tudományág bevonásával. De mit tehetünk még? Mit tehetünk a hétköznapokban? Mit tehetek még én, ha mindeközben egy inkább félénk és csöndesebb személyiség vagyok? A beszédben is elmondtam, hogy most mikrofon nélkül nem is hallanának. Még az első sorban sem. Az a mém jut erről eszembe, amikor a tüntető tömegben egy táblával áll valaki, amire valami olyasmi van írva, hogy akkor tudod, hogy nagy a baj, ha már az introvertáltak is itt vannak. Valahogy így éreztem magam. Ideális esetben ezzel a rövid kis beszéddel (jelen esetben írással) megoldom az összes problémát, jobbá teszem a világot…abban az esetben viszont, ha ez valamiért mégsem sikerülne, akkor az alábbi üzenetet szeretném továbbadni és hangsúlyozni. Nem nagy újdonság, még csak nem is én találtam ki, de így, hogy kaptam egy lehetőséget felszólalni, ezt érzem most fontosnak: Rengeteget számít, ha a hétköznapokban vállaljuk önmagunkat, nyíltan élünk, nyíltan beszélgetünk, önmagunk vagyunk. Ha mi elfogadjuk magunkat, hogy mások is elfogadhassanak. Egy-egy coming out, egy-egy beszélgetés, akár csak négyszemközt. Ez mind nagyon sokat számít. Mindenki annyit tegyen meg, amennyi az erejéből kitelik. Nem többet és nem kevesebbet. Erre most Magyarországon is nagy szükség van, de egyébként Ausztriában is és mindenhol. Ez egyeseknek talán segít új szemszögből látni a dolgokat, másoknak bátorságot ad, illetve az érzést, hogy nincsenek egyedül. Azok pedig, akik igyekeznek így élni, nyíltan, önazonosan, büszkén, azok pedig, tapasztalataim szerint, elég gyakran azzal a visszajelzéssel találkoznak, hogy elfogadják és szeretik őket. Sajnos még nem mindig. De az a cél.

Szerző: Ferdinandy Fanni

Utóirat: A beszédben ez nem volt benne, mert ott nem lett volna világos a kontextus. De ahogy Dr. Varga Judit tavaly George Clooney-t hívta el kávézni, én most Varga Juditot hívnám el nagyon szívesen, hogy egy kávé mellett beszélgessünk az új törvényről és gender kérdésekről.

#loveislove #acsaládazcsalád #visibility #láthatósága

Borítókép_ Ben Wiseman https://www.nytimes.com/2017/06/19/us/gay-pride-lgbtq-protest-or-party.html