Kormánypárti képviselők olyan kirekesztő és gyűlöletkeltő törvényjavaslatokat nyújtottak be a pedofiltörvénybe csomagolva, amelyek szándékosan azt a látszatot keltik, mintha a melegek lennének felelősek a pedofíliáért. Pedig ahogy Kaleta Gábor, volt fideszes nagykövet esete is mutatja, a pedofilok nagyobb része heteroszexuális. Miközben a kormány teljesen el akarja tüntetni az LMBTQI embereket a nyilvánosságból, és be akarja tiltani azokat a létfontosságú iskolai programokat, amelyek egyrészt segítenek a fiataloknak abban, hogy megismerhessék és egészséges módon elfogadhassák a szexuális orientációjukat, másrészt próbálnak egy olyan elfogadóbb társadalmi közeget teremteni, ami nem rekeszti ki, nem bélyegzi meg azokat, akik a szexuális kisebbségekhez tartoznak, valójában nem a gyermekeket védi, hanem éppen hozzájárul azok bántalmazásához. Miért? – Perintfalvi Rita írása.

A homoszexualitás és a pedofília összemosása téves és veszélyes

Gyakoriérv konzervatív – akár politikai, akár vallási –  körökben, hogy a homoszexuálisok molesztálják a gyermekeket. Csakhogy ez nem így van. Hiszen, ha csak egészen hétköznapi módon is gondolkodunk a kérdésről, tudjuk, hogy a homoszexuális felnőttek más homoszexuális felnőttekhez vonzódnak. Ahogy egy felnőtt heteroszexuális embernek nem jutna eszébe, hogy szexuális vágyat érezzen egy ellenkező nemű gyermek iránt, ugyanígy nem fognak a homoszexuálisok sem azonos nemű gyermek iránt szexuálisan érdeklődni. A kiskorúakhoz való vonzódás – legyen szó akár kisfiúkról, akár kislányokról – egészen más jelenség, ezt hívják pedofíliának. A pedofil elkövetők között viszont össztársadalmi szinten több a heteroszexuális, mint a homoszexuális. Lásd Kaleta Gábor, volt Fideszes nagykövet!

Kutatások egész sora igazolta, hogy a két jelenséget szigorúan el kell választani egymástól. Groth és Birnbaum (1978) a következő megállapításra jutottak: „A homoszexualitás és a homoszexuális pedofília kizárják egymást, és egy kiskorú gyermek számára egy heteroszexuális férfi nagyobb veszélyt jelent, mint egy homoszexuális.” Freund (1984) is arról tájékoztatott, hogy a pedofília és a heteroszexualitás, ill. homoszexualitás kialakulása egymástól teljesen függetlenül mennek végbe. Abel (1987) szintén arra a következtetésre jutott, hogy a homoszexuális férfiak a fiúgyermekek vagy serdülők számára kevésbé veszélyesek, mint a heteroszexuálisok (Rossetti & Lothstein, 1996, 21). D. Newton (1978) szerint: „A meglévő kutatások nem támasztják alá azt a feltételezést, hogy tényleges kapcsolat állna fenn a homoszexuális viselkedés és a gyermekekkel való szexuális visszaélés között” (Rossetti & Lothstein, 1996, 24). A homoszexualitás és a gyermekek szexuális bántalmazása két teljesen külön realitás. Egészen különböző pszichodinamikai tényezők öszszekapcsolódása révén alakulnak ki. A homoszexualitás és a pedofília pontosan annyira kapcsolhatók össze egymással, mint a heteroszexualitás és az erőszak. Azaz semennyire.

Egy speciális közeg: az egyház és a pedofília problémája

A múlt héten jelent meg az „Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban” c. könyvem, amiben Magyarországon első ízben tárom fel a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek problémáját. Bemutatva tíz áldozat szenvedésének történetét. Bár ezek az esetek egyházi közegben – egy részük egyházi iskolában – történt, tanulságai mégis egyetemesek. Most is ebből a közegből kiindulva szeretnék néhány nagyon fontos, általános érvényű törvényszerűségre rámutatni.

A homoszexuális papok egy része, amikor bekerült egy egyházi gimnáziumba vagy később egy szerzetesrendbe, ill. papi szemináriumba, még nem ismerte fel a saját homoszexuális hajlamát. Egyrészt azért, mert túl fiatal volt, másrészt azért, mert az elutasító vallási-egyházi közeg miatt nem is tudott igazán szembesülni a saját valódi vágyaival. Az ilyen fiatalokat gyakran teljesen öntudatlanul az vonzza a papi vagy szerzetesi életforma felé, hogy hosszabb ideig együtt élhetnek zárt közösségben férfiakkal. Másrészt vannak olyanok is, akik ebbe az életformába menekülnek az elől az elvárás elől, hogy nekik is, mint minden tisztességes katolikusnak, meg kell házasodniuk, és gyerekeket kell nemzeniük. Ennek az elvárása a katolikus ifjúsági vagy családos közösségekben óriási. Ez alól ad felmentést, rendkívüli megbecsüléssel övezve, ha valakinek papi vagy szerzetesi hivatása lesz. A homoszexuális papok, ill. szerzetesek egy bizonyos része titkos kapcsolatokban, a vallása által bűnösnek tartott cselekedetekben megéli a vágyait, de akkor sem beszélhet erről, nem vállalhatja fel nyilvánosan. Annak érdekében, hogy a gyanút elkerülje, gyakran kifelé homofób módon viselkedik vagy kommunikál.

A homoszexuális hajlamú papok, ill. szerzetesek között nagyon sokan vannak olyanok is, akik inkább elfojtják a vágyaikat. Ebből az elfojtásból születhet az úgynevezett internalizált homofóbia, amikor a másik emberben, konkrétan a melegekben saját maguk „sötét oldalát”, személyiségük nem integrált részét gyűlölik.

Az internalizált homofóbia azt jelenti, hogy a homofóbia beépül a személyiségbe. Ez azokra a homoszexuális férfiakra jellemző, akik folyton azt a visszajelzést kapják a külvilágtól, hogy ők nem olyan értékes és elfogadható tagjai a társadalomnak, mint a többiek. Egy idő után a külvilág által sugallt negatív kép, az undor és visszautasítottság, vagyis az, amit mások gondolnak róla, teljesen lerombolja az önértékelését, átveszi mások vélekedését és utálni fogja a saját szexuális hajlamát. Ez a hatás különösen erős egy olyan elnyomó-elfojtó vallási vagy egyházi közegben, amely erkölcsileg megveti, megbélyegzi, bűnnek tekinti, sőt démonizálja a homoszexualitást. Ilyenkor az illető a saját szexuális hajlamát sem tudja elfogadni, azaz nem válik a személyisége integrált részévé. Ez a belső frusztráció képes lehet oly módon agresszióba fordulni, hogy hatalmi visszaélés lesz belőle, mégpedig a szexualitás területén. Tehát nem a homoszexuális hajlam, hanem annak el nem fogadása, azaz visszautasítása, elfojtása válhat a szexuális visszaélések egyik forrásává. Abban a személyben, legyen bár hetero- vagy homoszexuális, aki megfelelő pszichoszexuális érettséggel rendelkezik, és aki egészséges és harmonikus módon a személyiségébe tudja integrálni a szexuális orientációját, nem keletkezik olyan belső frusztráció, agresszió, aminek egy másik személy, mégpedig egy nálánál gyengébb és védtelenebb bántalmazása lehet a következménye.

Miért veszélyes a gyermekekre nézve ez a törvényjavaslat?

Mert nem kapnak kellő időben – a szexuális érésük megkezdésekor – megfelelő információkat arról, hogy megismerhessék és egészséges-harmonikus módon elfogadhassák a szexuális orientációjukat – bármilyen is legyen az. Ami miatt az ő életük nem lesz teljes, nem lesz boldog. A szexuális kisebbségeket kirekesztő-démonizáló politikai és vallási közeg – ahogy ez a törvényjavaslat is – növeli a társadalmi és az internalizált homofóbiát, megnehezíti azt, hogy a nem-heteroszexuális embereket szeretettel elfogadja a társadalom és azt is, hogy elfogadják saját magukat. Amikor pedig valakinek el kell titkolnia, el kell fojtania a saját szexualitását, az lehet a táptalajává más tényezők fennállása esetén – pl. a hatalomról való torz gondolkodás stb. – akár a szexuális visszaéléseknek is. Ezt mutatja azoknak a katolikus papoknak az esete is, akikről a könyvemben írok. Vagyis azt gondolom, hogy a gyermekek és fiatalok ellen elkövetett szexuális visszaéléseket nem lehet felszámolni egy olyan törvényjavaslattal, ami emberek egy csoportját arra kényszeríti, hogy eltitkolja és elfojtsa a szexuális orientációját vagy hogy megtagadja a nemi identitását. Mert egészséges és boldog élete csak annak lesz, aki teljes életet élhet. És ehhez a teljes élethez alapvető fontosságú az egészséges és harmonikus szexualitás megélése.

Szerző: dr. Perintfalvi Rita, a Felszabtér Blog főszerkesztője.

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban c. könyve kapható itt: Bookline és Libri.