Kihez is mehetnénk, az élő víz forrásai Nálad vannak
Sárszegi Judit írása
Fotó: www.stockvault.net
Ocsmány dolog az élet. Néha szeretnék csak úgy összeesni az utca közepén, és többé fel nem kelni. Mondjuk itt, a közeli repedezett járdán, a panelházak mellett, szemem a platánfák kopasz ágaira akadva, alattam szétázott avar, útszóró kavicsok és madárpiszok. A kutya sem jár arra, lenne vagy fél nap, mire megtalálnak. Senki sem tudná, ki vagyok, a telefonom lekódolva, igazolvány nincs nálam. Vajon hogy jönnének rá, meg arra, hogy eltűntem? Nem mennék az oviba a gyerekért, hívnának, de nem venném föl. Egy közintézmény keresne tehát először. Mivel a telefonom le van némítva, valószínűleg nem reagálna rá senki, hogy közölje, egy hulla zsebében csörgött ki. Akkor hívnák a férjemet, hanyatt-homlok rohanna a gyerekért, puffogna magában, hogy mit csinálhatok vajon, de aggódna is. Miután hazaértek, megpróbálna felhívni… Vajon a barátaim honnan értesülnének róla? És azok a barátaim, akiknek a létezéséről vagy elérhetőségeiről sem a családom, sem a többi barátom nem tud? Valaki talán kiírná a facebook-ra, aztán vagy terjedne a híre, vagy nem. A munkahelyeimre is oda kéne szólni valahogy… Tulajdonképpen egész izgalmas, mikor valaki váratlanul hagyja itt ezt a világot, legalábbis az utórezgéseket figyelve. A legszebb az egészben, hogy neki ez már mind édes mindegy. Sírhatnak utána, aztán haladnak tovább a dolgok. Jól, rosszul. Kit érdekel.
Mivel azonban nem fekszem a platánok alatt a fagyponton, el kell gondolkodnom rajta, miért esne jól váratlanul eltűnni. Persze mindenkinek a halála váratlan, maga számára is. Még az öngyilkosé is, hisz senki sem tudja, abban a pillanatban mi történik vele, amikor átlépi azt a bizonyos küszöböt. No de miért is akarnék én így vagy úgy lelépni? Sokan pedzegetik, hogy az öngyilkosok gyávák. Bezzeg mennyivel bátrabbak azoknál, akik meghalni sem mernek… De én valóban gyáva vagyok. Zavar, hogy nem merem az emberek szemébe mondani a véleményemet, ami nagyon is van, inkább eltűnnék. Nem merem megmondani, mert akkor nekik is lesz véleményük, ami sokszor nem kellemes, és nem tudok elég leszaromságot magamra ölteni, hiába a több évtizedes gyakorlás. Így éltem túl eddig is mindent, meg a rejtőzködéssel.
Mert mi is a véleményem? Az a véleményem, hogy senkinek sem kellek egészen, mindenkinek épp csak annyira, amennyire a maga számára kellemes belőlem. Pont tesz rá magasról, hogy én, amit adok, akarom-e adni, és ha igen a válasz, esetleg szívesen adnék-e még többet. Netán ha erről a többletről is tud, hidegen hagyja, hogy fáj-e nekem, hogy neki ez a több nem kell. Ha meg még arról is tud, hogy fáj, mit csinálhat, megrántja a vállát, és azt mondja magának, ilyen az élet. Nem lehet ő mindenkinek a mindene. S milyen igaza van, hisz én magam is így élek itt, mások között, másokkal szemben. Akinek nincs kedvem adni, az meg kitapossa belőlem, amíg be nem adom a derekam. Persze, én vagyok az őrült, aki hagyom… Vagy megsajnálom, vagy elfáradok és legyőzettem. Mókás dolog, úgy élek, ahogy zavar, hogy mindenki más is él. De bonyolult vagyok.
Senkinek sem kellek egészen, úgy, ahogy vagyok. Pláne így lenne, ha még azt is tudnák, ki vagyok. Vajon mindenki teli van olyan fura titkokkal saját magáról, amik megdöbbentenék és elfordítanák tőle az emberek egy jó részét? Vagy csak én jártam így? Pedig nem is magamnak gyártottam ezeket, még csak nem is mások akasztották rám őket, nem ők nehezítették meg az életemet. Beteg sem vagyok, hogy sajnálhassanak a betegségeim miatt kialakult személyiség-torzulásomért. Tulajdonképpen teljesen normális vagyok. Azzal a többlet-gondolattal, hogy bizonyára ismerőseim, barátaim, sőt közeli szeretteim nagy része elfordulna tőlem, ha tudna, ismerne engem. Talán jobb nem is mondani nekik semmit. Pedig a felvállalás mindenféle dolgokban nagytakarítást végzett életem ismerősei között mindeddig. Aki maradt, annak van értelme, hogy maradt. Mert bár most attól rettegek, nem kellek nekik egészen, eddig mégis kellettem, mindazzal együtt, amit tudnak rólam.
Nem akarok 100 éves koromban azon keseregni, hogy nem éltem, hogy nem én éltem. Nem akarok azon fanyalogni, hogy évekig olyan lomok között húztam ki, amik miatt nem tudtam rendet tartani és normálisan takarítani, hogy otthonság-érzetem legyen saját életemben. Ki kell takarodniuk azoknak az életemből, akiknek nem én kellek. Senkit sem akarok elküldeni, elmennek ők maguktól. Ha egészen egyedül maradok is és belehasadok abba, hogy senkit sem kell felhívni, hogy ott fekszem a platánfák alatt, és a hatóság azt gondolja, hogy bárkinek is szólnia kéne.
Nem fekszem ott. Gyaloglok délben a tűző napon, a városfalon kívül, ez már a sivatag. Könnyeim potyognának, ha nem lenne ilyen pokolian meleg. Minden nedvességem létfenntartásomra koncentrál. Vízre van szükségem. Nem lesz senki a kútnál, aki megszégyeníthetne. Mégis ott ül valaki. Mintha rám várna. Szégyenemben legszívesebben visszafordulnék, de akkor szomjan halok. Erre inni kér. Engem akar. Tényleg rám várt. Ha ismernéd az Isten ajándékát, mondja, Te kérnél tőlem vizet. S én kérek. Úgy meglep, hogy valakinek nem, hogy kellek, még ad is. Létezik a Szeretet. „Elutasítottság stigmája szívemen − ismerd magadénak, Istenem!”[1] S Ő ismeri.
[1] Sztrilich Ágnes: meghívástörténet? c. verse