“Értelmet, érzést csak építs, s ne ronts”

A szexualitás az emberi viselkedés elidegeníthetetlen eleme, szerves része a párkapcsolatoknak, aminek a megélése belegyező partnerrel vagy egyedül, mentálisan is egészségmegőrző. Az egyház szexualitással kapcsolatos tiltásai, előírásai a tudományos kutatások eredményeit figyelmen kívül hagyják, életidegenek, fölösleges szenvedést okoznak, életeket tesznek tönkre. Csóka Judit írása

VI. Pál pápa 1968-ban írta meg a Humanae vitae kezdetű enciklikáját, amelyben betiltotta a fogamzásgátló tabletták használatát, és kijelentette, hogy minden nemi aktusnak lehetővé kell tennie az élet továbbadását. Hét évvel később, 1975-ben megjelent a Persona Humana, ami a házasság előtti önmegtartóztatásról szól, szigorúan elítéli az önkielégítést („önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet”) és tiltja a homoszexualitást. Csaknem fél évszázad után sem változott az egyházi álláspont e kérdések tekintetében.

Úgy tűnik, az egyház számára a teljesítmény a fontos. Vagyis a keresztény ember lehetőleg semmi olyat ne tegyen, ami „csak” az örömszerzést szolgálja. Ha a szexualitást csak mint az életadás funkciójaként gyakorolhatjuk, elveszik belőle a spontaneitás, az öröm, eszközzé silányul a test.

Fotó: www.ottawatherapist.ca

Kérdésként merül fel az is, hogy amikor a férfi nemzőképtelen, illetve a nő meddő, akár a kora miatt, akár valamilyen betegség miatt, akkor már ne is szexeljen? Az érem másik oldala pedig az a helyzet, amikor egy család erőn felül vállal gyermekeket.

A praxisomban több olyan fiatal, három–négy gyerekes anya is megfordult pánikrohamok, depresszió miatt, akik úgy érezték, nem bírják a nagycsalád terheit. Hogy mit jelent egy nőnek otthon lenni és a csak a családnak élni, elolvashatjuk Novák Katalin tárca nélküli miniszter 2010-ben, a „Minden vágyam csukott ajtó mellett pisilni…” címmel írt novellájában, ami a Terézanyu pályázat különdíját is elnyerte.

A szexualitás, mint az ember egyik jellemzője, Isten csodálatos ajándéka. Két ember szerelmének a beteljesülését jelentheti, és egymás iránti szerelmének kifejeződését azáltal, hogy közösen élik meg a testi örömöket, az egymásnak nyújtott élvezetekben.

A szexualitás örömszerző részét tiltani, olyan mintha a táplálékok ízét tiltanák. Egyél, hogy ne halj éhen, de csak az ételek ízéért ne vegyél magadhoz táplálékot.

Hogy ez hova vezet, kiválóan bemutatja a Lasse Hallström által rendezett 2000-ben bemutatott „Csokoládé” című film. A Persona Humana homoszexualitásra vonatkozó tiltása melegágya lett a csalásoknak, a bujkálásnak, a korrupciónak és a zsarolásnak. Erről bővebben Frédéric Martel nemrégiben megjelent könyvében, „A Vatikán kínos titkai” címmel olvashatunk.

A házasság előtti szexuális élet és az önkielégítés tiltásának hatásáról pedig bőven találunk anyagot a 777 blog erről szóló cikkeiben is. Bár a bűnös (?) késztetések feletti győzelemnek igyekszik bemutatni a portál a vallomásokat, mégis az olvasóban inkább szánalom ébred.

2020 szeptemberében tettek közzé egy vallomást, amit egy fiatal nő írt. Nem ismerhetjük meg az életútját mélyebben, nem tudjuk döntéseinek mozgatórugóját, de azt igen, hogy micsoda bűntudatban és az ebből következő szenvedésben élte az életét, még a házassága alatt is, csak azért, mert nem szüzen ment férjhez.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ebben a helyzetben a nő, aki „feslett” életet élt, milyen „erkölcsi hátrányokkal” lépett házasságra a párjával, aki viszont szüzen vette őt feleségül? Vajon az első konfliktusnál a nő múltja mennyire lesz adu ász a férfi kezében? Vagy milyen megalkuvásokra fogja magát kényszeríteni a nő azért, hogy a bűnei miatt vezekeljen?

2020. december 30-án jelent meg egy családanya vallomása, és egyben tanúságtétele a 777 blog oldalán. Az írás elég szűkszavú, ebben sem tudunk meg a szerzőről többet, csak annyit, hogy egy lelkileg nehéz időszakában az önkielégítés az életének részévé vált. Az amúgy is nehéz élethelyzetét tovább súlyosbította a bűntudata. Majd egy pap erről a viselkedésről leszoktatta, vagyis pszichológus szemszögből „tüneti kezelést” alkalmazott. Nem tudjuk, hogyan folytatódott az élete tovább. A kiváltó ok vajon megszűnt-e? Enyhült-e a benne levő, szorongás, feszültség, amit a saját magának szerzett öröm időlegesen oldott? Ha nem, akkor vajon mi váltotta fel az önkielégítést?

Fotó: www.psychologistworld.com

Pszichoterápiás alapszabály, hogy egy rossz szokást (pl. a körömrágást) csak akkor szabad „elvenni” a pácienstől, ha a kiváltó okot megszüntetjük, ha van helyette valamilyen más alternatíva, mert ha nincs, tünetet fog váltani a páciens és nem a körmét rágja, hanem pl. a haját fogja tépkedni.

Általában úgy gondolom, tiszteletet érdemelnek mindazok, akik feltárnak valamit a küzdelmeikből, a nehézségeikből. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállalja a másságát, vagy éppen azt, ha szexuális abúzus áldozata lett. Azonban az önkielégítés kapcsán úgy érzem, a nyilvánosság nem a megfelelő fórum. Beszédtémává azért vált, mert az egyház tiltja, bűnnek minősíti, így súlyos problémává lett egy olyan cselekedet, ami a világon senkinek nem árt.

Általában sem gondolom, hogy az egyén szexuális viselkedése a nyilvánosságra tartozna. Nyilván olyan esetek kivételével, amikor ez más kárára történik. Felvetődik hát a kérdés, hogy a szexualitás miért olyan kitüntetett téma a katolikus egyházban? Miért kapcsolódik össze a szenny és a szex fogalma? Miért az a tiszta, ha valaki önmegtartóztató életet él?

Szerintem a szexualitás kérdése azért ennyire fontos az egyházban, mert olyan tényező az emberek életében, amivel a bűntudatkeltés révén, mindig szabályozni lehet a hívőket és uralkodni lehet rajtuk. Ezen a területen az előírások betartása mindig is nagy erőfeszítést igényelnek, és a bukás pedig, ami borítékolható, hiszen egy ösztönkésztetés elfojtásáról van szó, folyamatos bűnösségérzést kelt. Az „én nem vagyok elég jó, nem vagyok méltó, tisztátalan vagyok” gondolatkörök indításával önmegvető, öngyűlölő állapotba taszíthatja a szabálykövető, őszinte hitéletre törekvő embert, és mindig erkölcsileg alárendelt helyzetben marad az elvben önmegtartóztató életet élő klérussal szemben.

A tudomány mai állása szerint az önkielégítés a pszichoszexuális fejlődés fontos része. Bár a középkorban a gerinc elsorvadásával, megvakulással fenyegették a maszturbáló fiatalokat, mára a tudomány bebizonyította, hogy semmilyen káros hatása nincs. Ellenkezőleg: feszültség és szorongásoldó hatása, növeli az önbizalmat, csökkenti a stresszt és segít az elalvásban. Az orgazmus függetlenül attól, hogy partnerrel vagy nélküle éljük át, olyan hormonokat szabadít fel az agyban, amik az endorfinok körébe tartoznak. Ezeknek a hormonoknak szerepük van a fájdalom csillapításában, a feszültség oldásban. A felszabaduló szerotonin pedig lelassítja a szervezetet, ami álmosságot és jobb alvást biztosít. Vagyis az önkielégítés önmagában semmilyen kárt nem okoz.

Persze, mint minden örömforrás (evés, alkohol, cigaretta, sport internet, gyakorlatilag bármi) az életünkben az önkielégítés is válhat kényszeressé. Ebben az esetben már nem a szexuális vágy kielégítése a cél, hanem a szorongás oldása. Általában a tünet hátterében depresszió, a személyiséget elárasztó szorongás, az egyén számára kezelhetetlen distressz áll. Ennek kiderítése és kezelése azonban nem a gyóntató pap feladata, mert ez a pszichés betegségek körébe tartozó tünet. Egy örömszerző tevékenység akkor válik kényszeressé, amikor a beteg szinte minden gondolatát az tölti ki, hogy hozzájusson ahhoz az élvezethez, amit a tevékenysége kivált. A munkáját nem tudja elvégezni, a kapcsolatai leépülnek, elszigetelődik a családjától, a barátaitól, és súlyosabb esetben (gondoljunk csak egy leépült alkoholistára) már saját higiéniájára sem ügyel.

Ideje volna változtatni. A cikk elején Adamis Annát idéztem, így a végét is vele zárom: „Ne légy tévedés, Embernek lenni talán küldetés”.

A teljes dal Kovács Kati előadásában itt hallgatható meg.