Melyik a rosszabb: a lelki vagy a fizikai vakság? Mi az oka, hogy nem vagyunk képesek úgy látni a minket ért történéseket, a világban zajló eseményeket ahogyan azok vannak? Miért gondoljuk a jót jónak, s rossznak a rosszat? Miért akarunk a részből az abszolútra következtetni? S hogyan kapcsolódik be a spiritualitás ezen kérdéskörbe? – Fogadjátok szeretettel Domoszlai János Ferenc olvasónk írását, aki születése óta teljesen vakként éli meg a spiritualitást az érzékelhető világon keresztül.
Ezen dilemmákra hivatott választ adni ez a dráma, melyben szeretném közelebb hozni az emberiséget a lelkivilágomhoz. Szeretném, hogy minél többen ráébredjenek arra, hogy a fizikai vakság nem jelent boldogtalanságot, valamint, hogy megismerjék, mint látássérült ember miként vélekedem a spiritualitásról. Minthogy sokfélék vagyunk, éppúgy a gondolkodásunk is változatos. Egyikünk sem rosszabb, vagy jobb a másiknál. Csupán más szemszögből látjuk a világot, s a világban történteket.
Égig érő szerelemfa,
Ágaid közt,
Rejts el engem.
Lelkem templomodba vágyik,
Érintésre vágyik testem.
Gyönyöröknek mámorába
ringass, ringass, ringass engem!
Égig érő szerelemfa,
Rejts el ágaid közt, kérlek!
Hadd érezzem, melegséged,
Érintésed, ölelésed.
Gyönyöröknek mámorába
Ringass, ringass, ringass engem.
Szereplők:
Juan, az őszinte útkereső, aki születése óta vak, s nagyon szeret énekelni s zenélni, mellesleg táncolni.
Mefisto, a mogorva vallásos tanító, kinek nincsenek emberi érzései, s a saját véleményén kívül képtelen más gondolatokat elfogadni.
Delila, a manipulatív személyiségű hedonista, s egyben mártírt játszó hölgy, aki az odaadásával akar magához láncolni másokat, egyben Juant is.
Káma, a szakrális gyógyító, aki a tiszta érzékiség által mutatja meg a hozzáfordulóknak a spiritualitás lényegét.
És most kezdődjék hát a történet. Valahol a távolban egy fiatal fiú zengi bánatos hangon rigmusait. Juannak hívják.
Juan születése óta látássérült. Mindene az éneklés, a zene és a tánc. Húgával él egy hegyvidéki kis faluban. Születésüktől fogva nagyon mély köztük a testvéri viszony. Éppen ezért nagyon vágyódik a tiszta szerelemre, az intimitásra, mind szellemi, mind lelki, s mind fizikai értelemben. Magát nőies lelkű férfinek gondolja. Társai éppen ezért nem értik őt. Folyamatosan beszólogatnak neki, kioktatják, megalázzák.
“Na! A kis Juanito! Azt sem tudja mi az élet! Még hogy bizalom, meg intimitás! Meg spiritualitás! A nőies lelkű férfi! Semmire sem fogja vinni a lányok között!”
Ő azonban ügyet sem vet társai élcelődéseire. És bár legbelül roppant mélyen érintik ezen inzultusok, ő szakadatlanul kitart hite, s elvei mellett. Tudja ugyanis legbelül, hogy a szem félrevezeti az embert, s a belső látás az, ami a legfontosabb.
Történetünk első helyszíne, egy iskolai hittanóra. A diákok éppen órára készülődnek.
S ekkor megjelenik a helyszínen Mefisto. Tekintete mogorva, érzésekre, s empátiára képtelen. Amolyan pszichopata személyiség. Szívesen állítja piedesztálra magát, s hangoztatja tökéletességét. Amolyan megvilágosodott mesternek hiszi magát, s ennek nemegyszer hangot ad.
Juanra néz:
– Te mit kornyikálsz?
Juan feleletre sem méltatja.
– Kérdeztelek! válaszolj!
Majd fenyegető tekintettel a rigmusait éneklő fiúra néz.
– Miről kornyikálsz te itt?
– Én csak! Én csak!
– Mit én csak?
Majd így folytatja:
– Melyik parancsolatot tanultuk a múlt órán. A ne paráználkodj! Igaz?
Ismét Juanra néz:
– Te világtalan senki! Megtudnád-e mondani, mi számít paráznaságnak?
Juan meredten néz az őt világtalannak nevező Mefistóra. Lelke mélyén érzi, hogy valami nem stimmel.
Hangos éneklésbe kezd:
– Égigérő szerelemfa,
Ágaid közt rejts el engem…..
– Elég! – kel ki magából mefisto. – Nem elég, hogy nem készültél az órámra, ráadásul efféle erkölcstelen dolgokról mersz itt nekem énekelni! hát tudd meg, hogy ez egy vallásos intézmény! Itt szabályok vannak! S neked tilos a lányokhoz közeledned!
– Tudd meg! – kiáltja Juan. – Te vagy, aki álszent módon viselkedik! Én csak lányokkal szerettem volna ismerkedni! Arra vágyom, hogy valaki megöleljen, hogy valakinek érezhessem az illatát! De úgy látszik, az isteni nem itt van.
Mefisto nem tud mit kezdeni az ellene forduló vak fiúval. Tajtékzó hangon őrjöngeni kezd:
– Miféle szentségtörés ez az én vallásos iskolámban! Ki hallott még ilyet! Ez tűrhetetlen.
Juan ügyet sem vet az őrjöngő Mefistóra. Szó nélkül távozik.
Mefisto utána rohan.
– Türhetetlen. – kiabálja. Hogy képzeli egy világtalan suhanc, hogy szembeszálljon velem, az isteni kinyilatkoztatást közlő spirituális tanítóval?
Utánarohan a rigmusait éneklő Juannak:
– Állj meg! Állj meg! – kiáltozik.
Juan nem hagyja magát. Belső megérzései menekülésre késztetik.
De már nincs idő. A dühöngő Mefisto hátulról megragadja s megerőszakolja.
– Ha beszélni mersz erről, nagyon megbánod. Ami most kettőnk között történik, arról senkinek nem beszélhetsz!
Juan nem hagyja magát. Keserves harcok árán sikerül kiszabadulnia a dühöngő Mefisto karmai közül.
Mefisto ekkor könyörgőre fogja:
– Kérlek! Kérlek! Ne mondd el senkinek! Kegyelmezz meg nekem! Nem bírok az indulataimmal. Nagyon nehéz gyerekkorom volt.
De Juant nem hatják meg a krokodil könnyek.
Utánakiált a dühöngő Mefistónak:
– Akármit is csinálsz, engem nem tudsz elnyomni. Én szabad ember vagyok. Nem hatnak meg a könnyeid!
S otthagyja az iskola épületét.
Juan ügyet sem vet az őt fenyegető Mefistora. Lélegzet visszafojtva fut, s közben egyre hangosabban kántálja énekét:
– Égigérő szerelemfa,
Ágaid közt,
rejts el engem….”
Nevetve idézi fel a vele történteket.
– A képmutató! – mondja magában. – S még azt hitte, hogy velem bármit megtehet!
Egyre többen gyűlnek köréje, hogy hallgassák énekét.
– Milyen szépen énekel! S az az őszinte vágyakozás, ami belőle fakad. – zengik körülötte.
Juan érzi, hogy hatással van a körülötte levőkre. Egyre hangosabban kántálja énekét.
Egyre többen gyűlnek köréje s kérdezgetik:
– Miről szól az éneked? Mi után vágyakozol? Kire vágysz?
– Tudjátok – meséli nagy örömmel. – vágyom arra, hogy megtaláljam azt a lányt, akivel nagyon mély kapcsolatban élhetek. Vágyom, hogy ezáltal eljuthassak a spiritualitás felé.
– Nagyon őszinte vágyak. – mondják. – S milyen bátor, hogy felvállalja önmagát.
S eközben felbukkan egy kihívóan öltözködő hölgy, körülbelül 50 év körüli. Mosolya kétes szándékokról árulkodik. Majd Juanhoz lép, s hízelgő hangon megjegyzi:
– Milyen szép fiú vagy. S milyen szépen énekelsz. Kár érted!
– Tudod, – válaszolja Juan. – Nem a fizikai vakság a legnagyobb tragédia az életben, hanem ha valaki lelkileg vak. Aki eldobja az álmait a pillanatnyi boldogságért.
– Milyen erős, s kitartó fiú vagy. Bárcsak több ilyen becsületes és gerinces férfi lenne a világban! A mai fiúk mind érdekemberek, s kihasználják a nőket.
– Hogy hívnak? – kérdezi Juan.
– Delilának hívnak. – válaszolja. Majd ravasz mosollyal a száján elkezdi simogatni a hátát.
– Megengeded, hogy megöleljelek?
– Hát persze, s kaján mosollyal közelítve engedi közel magához az őszintén érdeklődő fiút.
– S mondd csak! Téged érdekel a spiritualitás?
– Hát hogyne! – válaszolja. – Kundalini jógázom, s mellette meg vegán étkezést folytatok. Mindkét út nagyon jó. Nincs kedved velem tartani? Majd elviszlek egyik nap jógázni. Nagyon megfogod szeretni a jógát és a vegán étkezést is.
– Nagyon kedves tőled, de én másképp vélekedem a spiritualitásról.
– Hm! – gondolja magában Delila. – Úgyis magamévá teszem. Kifigyelem, hogy mik az igényei, s felhasználom ellene. Úgysem tudna ellenem tenni semmit.
Majd ismét Juanhoz fordul:
– Van kedved feljönni hozzám? Főzök neked finom ebédet, s még utána meg is masszírozlak. Nem fogod megbánni. Én elvezetlek a spiritualitás felé. Fél éve tanulok hipnózist, s majd én hipnotizállak téged.
Juan pár perc időt kér magának. Hezitál. Engedjen-e a szeretetteljes hívásnak, vagy ne? Megérzései rosszat sejtetnek vele. Hallani véli legbelül, hogy valaki azt mondja neki: légy óvatos!
Pár perc múlva meggondolja magát, s ezt mondja Delillának:
– Persze hogy feljövök hozzád! Aki ennyire figyelmes az rossz ember nem lehet, pláne ha spirituális érdeklődésű.
Delila önelégülten mosolyog magában.
– Hihihi! Most aztán horogra akadt a halacska! Végre kiélhetem a hatalmamat valakin. Pláne egy védtelen személyen. Mert én mindenkivel segítőkész és önfeláldozó vagyok. Bezzeg a gyerekeim sosem látogatnak meg. Pedig én feláldoztam értük az életemet!
– Miket szeretsz enni? – kérdezi Juantól, s eközben úgy tesz, mintha mosolyogna.
– Nagyon szeretem a perui és a latin-amerikai térségből származó ételeket.
– S milyen egy perui étel? – kérdi tőle Delila.
Juan büszkén meséli.
– A perui ételek az őslakos indián, a bevándorló spanyol…
Még mondandója feléig sem jut, Delila félbeszakítja:
– Húst esznek vagy vegánok? Mert tudod, aki húst eszik az alacsony fejlettségi szinten van spirituális értelemben.
– A perui konyha húst is tartalmaz.
– Alkalom szüli a vért. – gondolja magában. – Majd én megváltoztatom.
Majd Juan felé fordul.
– Tudod, én nagyon szeretlek téged, de te egy alacsony fejlettségi szinten vagy, mert húst eszel, s kólát iszol. Ráadásul másoktól teszed függővé magadat. Tudod nekem volt egy vak ismerősöm, aki hasonló személyiségű volt mint te. Én mindig meglátogattam őt és segítettem neki. S ő nekem nagy tehert jelentett. Kétszer is meggondoltam hogy pátyolgassam őt, vagy ne.
Juan értetlenül néz a nőre. Sehogy sem érti. Mért lenne ő alacsony fejlettségi szinten?
Azért, mert szereti a húst, és kólát iszik? S talán ő tehet arról hogy egy másik ismerőse, aki ugyanúgy látássérült rossz emlékeket hagyott benne. Ez lenne a spiritualitás, a szeretet?
Majd elindul Delila háza felé. Karon fogja a hölgyet.
– Te pont úgy fogtad meg a karomat, ahogy a vak ismerősöm. Ő is mindig úgy csimpaszkodott rám, mint te! – siránkozott Delila.
– Miért siránkozol? – kérdi tőle Juan. – Nem tehetek arról, hogy neked rossz emlékeid vannak.
– Jaj! – folytatja. – Ne vedd magadra! Ilyen a természetem, meg az időjárás is nagyon rossz! Ráadásul nagyon alacsony az önbizalmam, s gyerekkorom óta szorongok! Nagyon fáj a hátam.
Juan pár perc időt kér magának a gondolkodásra.
Majd komoly hangon folytatja:
– Delila! Beszélnünk kell! Tudod, nekem rossz érzéseid vannak veled kapcsolatban. Úgy látom, hogy nem vállalsz felelősséget magadért.
– Én csak azt mondtam, amit látok benned.
Juan végre tiszta vizet önt a pohárba.
– Elgondolkodtál-e azon, hogy mi a felelősséged abban, amiben vagy? Tudod nem az a spiritualitás, hogy mit eszel s mit iszol. Egy kicsit próbálj belegondolnia a helyzetembe. Az, hogy neked alacsony az önértékelésed, arról nem tehetek. Szerettem volna megismerkedni veled, de úgy látszik, hogy arra kellek neked, hogy legyen akivel jótékonykodj, s szexuálisan kihasználj!
Delila ekkor magából kikelve támad Juanra:
– Mégis mit képzelsz? Én felkaroltalak, s te meg nekem támadsz? Te meséltél a szemedről! S különben is te vagy aki nagyon labilis. Neked kéne elgondolkodnod!
Juan nem érti az előbb még mézesmázos, majd szitkozódó Delilát. Mit vétett őneki? Hiszen csak önmagáért állt ki.
– Tudod mit? – folytatja sértődött hangon. – Ezek után megválogatom, hogy kivel barátkozom. De biztos, hogy nem egy ilyen spirituálisan alacsony fejlettségi szinten levő emberrel, mint te, ráadásul egy olyannal, akit pátyolgatni kell, mert ha én nem segítek neki, akkor ő életképtelen.
Juan hallva e szavakat így szól Delilához:
– Tudod, lehet hogy alacsony fejlettségi szinten vagyok, mert kólát iszom és húst eszem. De tudd meg, hogy hajlandó vagyok tükörbe nézni, ha az élet úgy kívánja. Az érettség nem kor függvénye, hanem annak függvénye, hogy mit kezdesz a téged ért hatásokkal. Elfojtod, leragadsz vagy szembenézel velük, s értékes tapasztalattá alakítod a veled történteket.
Delila ekkor őrjöngeni kezd:
– Te spirituálisan alacsony fejlettségi szinten vagy, s te akarsz kioktatni?
Ezután faképnél hagyja Juant.
Juan ügyet sem vet Delilára. Mert az érzései, a célja sokkal fontosabbak számára, mint egy ideig óráig tartó öröm.
De kihez forduljon segítségért? Kinek öntse ki a szívét? Hogyan folytassa útját?
Hirtelen erőt vesz rajta a sírás.
– Nem szabad sírnom! – fegyelmezi magát. – Mert ez a némber még a távolban meghallja, s akkor engem agyonver.
De hiába. Érzéseit nem tudja féken tartani. Hirtelen zokogásban kitörve elkezdi énekelni rigmusait.
S a távolból két finom női kéz érintése mintha megnyugtatóan hatna rá.
– Szia. – suttogja neki egy finom női hang.
Majd megkérdi a zokogva éneklő fiút:
– Mi a baj? Mért sírsz? Bántott valaki?
Juan nem tudja mit is mondjon. Csak sír.
A lány finoman magához öleli.
– Csak nyugodtan sírd ki magadat! – mondja szelíd hangon. – Tudom mit érzel. Tudod ez egy olyan hölgy volt, aki másokkal is megtette, amit veled akart megtenni. Vannak olyan emberek, akik magukat spirituálisnak gondolják, de nincsenek kapcsolatban a saját emberi környezetükkel, s képtelenek ezzel szembenézni. Menekülésre használják a spiritualitást, s rá akarják másokra erőszakolni a hitüket. Mert alacsony az önértékelésük. S a legnagyobb baj az, hogy nem vállalják a felelősséget a saját életükért.
– S hogy hívnak? – kérdi Juan.
– Kámának hívnak. Masszőr vagyok. Az érintésen keresztül segítem eljutni a hozzám fordulókat a spiritualitás felé.
– S rajtam is tudsz segíteni?
– Persze. – válaszolja Káma.
Majd átöleli Juant.
Juan nem tudja mire vélni a lány finom ölelését. Álmodja a vele történteket? Netán az érzései játszanak vele? Efajta gondolatok futnak végig az elméjén.
– Csak lazítsd el magadat! – suttogja Káma. – majd a kebleire fekteti Juant.
Juan úgy érzi, mintha egy másik dimenzióba lépett volna át.
– Valami megmagyarázhatatlan nyugodtságot érzek.
– Olyan jó, hogy itt vagy!
– Nagyon nyugtató az illatod!
– Belőled meg árad a szeretet!
Kérdezhetek tőled?
– Mondjad!
– Mért van az, hogy az emberek többsége megijed tőlem, amikor megmondom nekik hogy látássérült vagyok? Miért nem akarnak megismerni?
– Mert félnek. Legfőképpen önmaguktól.
– Nem értem.
– Tudod, te egy nagyon erős és tiszta lelkű ember vagy. Az emberek többsége lelkileg gyenge. Csak ezt nem tudják magukról. Te tükröt tartasz eléjük. Sok olyan ember van, aki fizikailag jól lát, de a lelkében vak.
– Tudod, ez nem a látástól függ.
– Tudom. De a legtöbb ember nem tudja, hogy önmaga félelmeivel küzd. S sokan nem is akarják tudni.
– S mondd! Hol találom meg a társamat?
– Te magad légy a társ, akit magad mellett akarsz tudni!
Te ez idáig kívül, más emberekben kerested a társadat. Azért nem találtad.
Ahhoz, hogy megtaláld a számodra megfelelő társat, magadban érdemes tisztáznod dolgokat. Mik az igényeid, milyen mintákat láttál magad előtt.
– Azt hiszem értem. – válaszolja Juan.
– Nem kell, hogy értsd! Nem baj, ha nem értesz még dolgokat. A jó felismerésekhez idő kell.
– Kérlek, gyere velem!
– Nem mehetek veled. – feleli Káma. – De adok neked az illatomból, az ölelésemből. Ha úgy érzed, hogy az élet nehézségei elbizonytalanítanak, gondolj rám, s eljövök érted, s átsegítelek a bajokban.
– Köszönöm a veled töltött időt.
Majd eltűnik Juan szeme elől.
Juan egyedül folytatja útját. S hogy érti-e, amit Káma mondott neki? Lehet, hogy még nem. De legbelül hiszi, hogy az élet nehézségein átsegíti őt.
Domoszlai János Ferenc
