A katolikus egyház a legmélyebb bizalmi válságát éli a reformáció óta, Senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy e válság középpontjában – egészen lemondásáig – Joseph Ratzinger pápa állt. 1962 és 1965 között Ratzinger és én voltunk a II. Vatikáni Zsinat legfiatalabb hivatalos tanácsadói. A zsinat lényegi kérdésekben próbálta meg helyesbíteni a római rendszert, a pápaságnak a 11. század óta folytonosan növekvő hatalmát az egyházon belül. XVI. Benedek pápaként ellenben Joseph Ratzinger elszalasztotta a nagy esélyt, hogy a II. Vatikáni Zsinatot és jövőbe mutató ösztönzéseit a katolikus egyház iránytűjévé tegye, s bátran folytassa reformkezdeményezéseit. Ehelyett ismételten relativizálta a zsinati szövegeket, s a zsinati atyái szellemével ellentétben, hátrafelé értelmezte őket. Mi több, kifejezetten szembehelyezkedett az egyetemes zsinattal, amely a nagy katolikus hagyomány szerint az egyház legfőbb tekintélye: a tradicionalista Piusz Testvérület törvénytelenül, a katolikus egyházon kívül felszentelt püspökeit, akik központi kérdésekben elutasítják a zsinatot, előzetes feltételek nélkül befogadta az egyházba. Minden eszközzel előmozdította a középkori ún. tridenti misét, és alkalmanként maga is latinul ünnepelte az eucharisztiát, háttal a népnek.[1]
Fotó: korkep.sk
Katolikus teológusok a fenyegető szankcióktól való félelmükben nemigen mertek kritikai nézőpontból foglalkozni a pápai tévedhetetlenség ideológiájával. Hans Küng megtette, ezért a tanítóhivatal négy évtizeddel ezelőtt megvonta tőle az egyházi felhatalmazást a tanításra.
[1] Hans Küng: A halálosan beteg egyház. Blätter für deutsche und internationale Politik, 2011. szeptember. Mérleg Online – 2013. 02. 06. https://www.merleg-digest.eu/a-halalosan-beteg-egyhaz/