Testi szenvedés és katarzis?

Testi szenvedés és katarzis?

Nagyhéten mi sem aktuálisabb téma, mint a testi szenvedés. Bevallom őszintén, hogy nekem a testi szenvedés nemrégiben katarzist okozott. Szeretnék elhatárolódni mindenféle mazochista, önagresszív cselekedetektől, nem éheztettem vagy ütöttem magam, mint Luther Márton szerzetes korában, nem erről van szó. De vajon válhat a testi szenvedés olyan termékeny erővé, amely képes autentikusabbá tenni a létezést? Én ezt tapasztaltam, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

– Gombkötő Beáta írása

Adott egy szituáció, egy nehéz, komplikált, igazságtalan és kilátástalan konfliktus: amelyben lehetetlen megváltoztatni valakit vagy valamit. Ilyen például egy nehéz családi körülmény, amelyben minden második családtag valamilyen bolondériában szenved, és ugye a családtagjainkat nem igazán tudjuk megválogatni. Ráadásul az ember élete legnagyobb drámáit általában a családjában éli át. De a lényeg, hogy az alapkonfliktus nem nagyon közelít a happy end felé, hanem inkább tragikus a szín.  Esetemben adott volt egy, vagy több ilyen szituáció, amelynek következő pontján…

… A tetőpontján egyszer csak, egy kereszt alakú műtőasztalon találtam magam. Meg is kérdeztem az altatóorvost, hogy ezt már álmodom, vagy tényleg kereszt alakú asztalon fekszem. Megerősítette, hogy ébren vagyok, valóban kereszt alakú az asztal, és ez ráadásul elég elterjedt darab. A történet az onkológián folytatódott, ahol a kemoterápia égési sebeket okozott, majd stigmaszerű jeleket hagyott mindkét karomon. Ez amúgy egy nagyon feszült és megterhelő helyzet volt, de magában hordozta a megoldást. Nemcsak orvosilag.

bea_5_allegro_hu.jpeg

Fotó: allegro.hu

Amikor megkérdezték ezen tapasztalatok után, hogy vagyok, azt mondtam, hogy katarzist élek át, mert minden és mindenki más lett körülöttem. A testi szenvedés egyfajta megtisztulást okozott, mert képes volt az életem teljes vagy részleges megváltoztatására.

Mi változott? Mitől volt ez tulajdonképpen jó?

Az első dolog, amit az ember ilyenkor tapasztal, hogy mindenki (az eddig megváltoztathatatlanok is) lesi minden kívánságát körülötte. Továbbá kedves a férje, az apja, az anyja, a testvérei, a püspöke, a kollégái és régen látott ismerősei, sőt, ellenfelei is. Tehát mindenki megváltozott körülötte! Ezért innentől kezdve az élete is más. Új.

A magyar egészségügyben egyébként lehet mennyországi élményeket átélni csillapíthatatlan fájdalmak között, legális opiát származékokkal tompítva ezeket – nyilván nem az opiátnak köszönhetően. De mégis hogyan?

Biztos még mindig nem egészen értitek teljesen, hogy miért lehet a fájdalomban, a testi szenvedésben olyan élmény, amely az ember életének teljes vagy részleges megváltoztatását idézi elő. És miért pont ebben van? Miért a fájdalomban? 

Hát nem úgy kellene működnie a dolgoknak, hogyha én hiszek Istenben, akkor ő cserébe megoltalmaz engem minden bajtól és szenvedéstől, illetve, ha rossz vagyok, várhatom a büntetésem? Kedvenc evangélikus teológusom, Dorothee Sölle szerint egyáltalán nem így működik. Sőt, The Silent Cry Mysticism and Resistance című könyvében van egy fejezet, amelynek címe A misztikus tapasztalatok színterei, és amelyben 5 dolgot sorol fel, hogy hol is lehet nekünk misztikus, isteni élményünk. Jól jegyezzétek meg őket: Az első a természet, a második az erotika, a harmadik a szenvedés, a negyedik a közösség, és az ötödik az öröm. 

Szóval ezek szerint a testi szenvedés lehet misztikus isteni élmény? Tehát nem arról van szó, hogy az a cél, hogy ezt elkerüljük, hanem arról, hogy a testi szenvedés lehet Isten jelenlétének a jele? Hogyan?

Sölle úgy véli, van olyan fájdalom, amit a férfiak soha nem élnek át úgy, mint a nők, nem a fájdalom fizikai értelmében, hanem a fájdalom filozófiai értelmében, és ez lehet a kulcsa a testi szenvedésről való elmélkedésnek.

Biztosan sokan kitaláltátok, hogy a vajúdásról van szó, amelyben az anya – aki fájdalmak között saját életét kockáztatja azért, hogy új élet születhessen – egy olyan fájdalmat él át, ami semmi máshoz nem fogható.  Miben más ez a fájdalom?

A vajúdás nem egy olyan szenvedés, ami értelmetlen, amiből nem születik semmi, hanem egy olyan fájdalom, aminek a végén egy hatalmas megszabadulást, felszabadulást él át az ember, mert ilyenkor nemcsak elszenvedi a fájdalmakat, hanem együttműködik vele. Az ember szülés közben tud tenni valamit, a test nem áll ellen a fájdalomnak, amely nem ellenség többé, hanem egy eszköz abban, hogy a segítségével egy új élet szülessen. Erről szintén vannak tapasztalataim.

Sölle szerint az emberiségnek sokba kerül az, hogyha az ilyen típusú tapasztalatokat ignorálni próbáljuk. Mert ez nem olyan fájdalom, amire egyszerűen van fájdalomcsillapító, vagy használ rá az altatás. A vajúdás fájdalma ugyanis az életre ösztönöz és az életet bizonyítja. 

Tehát az lenne a lényeg, hogy úgy nézzünk saját fájdalmainkra, szenvedéseinkre (bármilyenek is azok), mint egyfajta vajúdásra, amiből új élet születik? Mégis hogyan? Mit jelent a fájdalom azoknak, akik elszenvedik? Hogyan változtatja meg őket? Mit akar megmutatni? Hogyan válhatunk a testi szenvedésben vajúdókká és valakivé, aki éppen szül? Hogyan ébredhetünk fel ebből a rémálomból, amely csupa pusztítás? Hogyan születünk újjá?

bea_4_www_thebricktestament_com.jpg

Fotó: www.thebricktestament.com

A Biblia nagyon sokszor a születés fájdalmát használja arra, hogy kifejezze Isten és az emberek kapcsolatát. Pál apostol pontosan tudta mit jelent a testi szenvedés, az elviselhetetlen fájdalom, az üldöztetés, börtönbüntetés és kínzás. A kereszténységbe vetett reményét mégis a vajúdás és a szülési fájdalmakkal azonosítja és fejezi ki. Gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.

Sölle szerint a kereszténység kapcsolata a fájdalommal nem mehet a nők vajúdásban átélt tapasztalatának szintje alá. A kérdés az, hogyan értelmezzük a fájdalmat, a testi szenvedést szülési fájdalomként, ajtók kinyílásaként felnyögve, az „Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára”? Hogyan közelíthetjük meg a fájdalmainkat úgy, hogy ne értelmetlen vesekőként kínozzanak, hanem vajúdási fájdalomként, amely egy új létezést készít elő, sőt teremt?

Milyen lenne a fájdalom teológiája, amely nem veszik bele és nem rágódik a teodicea azon kérdésén, hogy a hatalmas és jóságos Isten hogyan engedheti meg, hogy rossz dolgok történjenek meg jó emberekkel?

Sölle azt mondja, a fájdalom is szentség, Isten jelenlétének jele. Isten még saját magától se spórolta meg, nem fájdalommentes Istenünk van. Feltámadása, új élete, neki is csak testi szenvedése után lett.  

Ekkor testi szenvedéseink közepette feltehetjük a kérdést: Mi születik most? Ki születik most? Sőt, azt is megkérdezhetjük, hogyan tudok a fájdalommal együttműködni, hogy ebből egy új élet szülessen? Most különösen is sokakat érint ez a kérdés.

 Szerző: Gombkötő Beáta, evangélikus lelkész

 

Facebook Comments