Amikor a pokol leszáll a földre és az egyház lesz a kapuja…

Amikor a pokol leszáll a földre és az egyház lesz a kapuja…

Ahogy hallgatom sorra a túlélők súlyos történeteit, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mindez valóban megtörténhetett a magyar katolikus egyházban. Igen, itt nálunk, bizony. Ahol ugye ilyesmi nem is történhet, mert nálunk érték a gyermek… No igen, de amikor megtudom, hogy az egyházon belüli szexualizált erőszak áldozatai között vannak: kiskorú gyermekek, fiatal többgyerekes anyukák, gimnazista lányok, ifjú, nagyreményű szeminaristák vagy szüzességi fogdalomra készülő szerzetes-jelöltek, akkor elképedek. Sőt olyan történet is van, amikor valakit a saját apja, aki amúgy katolikus pap volt, molesztált kislányként, amikor évente párszor meglátogatta. Most sokan azt fogják hinni, hogy csak kitaláltam az egészet, mert ilyen nem is lehetséges, hát higgyék. Ami ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon az áldozatok miért nem tudnak beszélni. Erre keresem a választ ebben és egy személyes történetemet is elmesélem, elsősorban nekik, akik rám bízták a történeteiket, hogy én is adjak nekik valamit. Egy történetet és azt, hogy tudják, nincsenek egyedül! – Perintfalvi Rita írása.

sze_gyen_5.jpg

Sokan, akik olvastok, követtek engem, tudjátok rólam, hogy kb. tavaly szeptember óta az egyik legfontosabb „missziómnak” tartom, hogy mindent megtegyek azért, hogy a magyar katolikus egyházon belüli szexuálisan bántalmazott túlélőknek valahogy segítsek. Ha kell, meghallgatom őket, ha kell, megírom a történeteiket, ha kell, jogi vagy egyéb segítséget is keresek a számukra. Keresem, kutatom is az áldozatokat. Komolyan veszem őket és legfőképpen elhiszem, hogy mindaz a szörnyűség, amiről mesélnek, valóban megtörtént! Mert bizony innen kell indulnunk. Itt tartunk a mai magyar valóságban.

Az áldozatoknak nemcsupán a megalázást, a szégyent, a lelki traumát kell feldolgozniuk, amit a bántalmazás – akár verbális, akár pszichés, akár testi – okozott, hanem azt is, hogy senki nem hisz nekik. Vagy őket hibáztatja, tartja felelősnek mindenért.

 

Az egyházon belüli szexuális visszaélésnek sokféle arca van Magyarországon is

Ahogy hallgatom a történeteket, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ezt mind tényleg megengedte az egyház. A történetek pedig nagyon különfélék: érintenek kiskorú gyermekeket, fiatal többgyerekes anyukákat, gimnazista lányokat, ifjú, nagyreményű szeminaristákat vagy szüzességi fogdalomra készülő szerzetes-jelölteket, sőt olyan történet is van, amikor valakit a saját apja, aki amúgy katolikus pap volt, molesztált kislányként, amikor évente párszor meglátogatta. Van, akit gyónási helyzetben manipuláltak, kiszedve legmélyebb titkait, van, akit mindestül, még a szüleit is behálózva tettek érzelmileg függővé. Van, ahol az elöljáró autoriter helyzetét használta ki, hiszen így nem lehetett neki ellentmondani, van, amikor szegény sorsú vagy háború elől menekülő fiataloknak kellett szexuális ellenszolgáltatást nyújtaniuk azért, hogy túlélésük vagy a betevő ételük biztosítva legyen. Van, amikor a szexért cserébe járt némi jutalom is: külföldi ösztöndíj, karrier, jó pozíció stb. stb. Az áldozatok között vannak: nők, férfiak, gyermekek, homoszexuálisok, sőt még transznemű túlélővel is beszéltem.

Szóval rengeteg arca van az egyházon belüli szexuális visszaélésnek. Ezek pedig csak azok a történetek, amiket nekem meséltek el. Vajon hány embert érinthet mindez? Mennyi áldozata lehet a sokéves hallgatásnak, eltussolásnak valójában? Halottam olyan áldozatokról is, akik megőrültek vagy öngyilkosok lettek a szégyen és a magára hagyottság súlya alatt. Velük már nem tudtam beszélni, de róluk még mindig beszélnek azok, akik emlékeznek.

 

Miért nem tudnak beszélni az áldozatok? 

Az átélt trauma miatt

Nagyon nehéz a számokat még csak sejteni is: Miért? Ez a kérdés is komplex. Egyrészt azért, mert az áldozatok a súlyos trauma miatt csak évek, néha évtizedek múltával tudnak egyáltalán beszélni a borzalomról, ami velük történt. De sokan egyáltalán nem is akarnak már megszólalni, mert évekig azon dolgoztak, hogy végre elfelejtsék, elrejtsék mindazt, amit átéltek. Van, aki attól retteg, hogy a szerettei, ismerősei megtudják róla és megszégyenül. Milyen lehet elviselni egy férfinak azt a szégyent, hogy gyermekként vagy ifjúként szexuális játékszerként, tárgyként használták? A kutatások szerint a férfiak még nehezebben dolgozzák fel mindezt, ők még kevésbé tudnak róla beszélni. Hiszen tőlük elvárja a társadalom, hogy egy férfi tudja megvédeni magát és azt beismerni, hogy ez nem sikerült, embertelenül megszégyenítő.

Nem is tudják, hogy áldozatok – Áldozathibáztató stratégiák

Másrészt pedig az áldozatok sokszor nem is tudják, hogy ők áldozatok. Először ezt kell felismerniük. Hiszen sokszor, ha beszélni kezdenek arról, ami történt, azt beszélik be nekik, hogy de hát „ők a hibásak vagy ők is”! Ezt mondták egy még alig 14 éves kislánynak is, hogy de hiszen te szerelmes voltál az atyába. Vagy a felnőtt nőnek, hogy ő provokálta az atyát, mert túlságosan csinos, ezért felhívta telefonon és olyan obszcén dolgokat suttogott neki, amiket csak a legócskább pornófilmekben hallani.

Vagy hogy, „de hát együtt indultatok el a bűn útján, te is akartad, hiszen nem erőszakolt meg!”

Sokan az egyházi vezetők közül talán soha nem hallottak arról, hogy nem csupán az számít erőszaknak, amikor valakit testileg kényszerítenek, hanem az is, amikor valakit érzelmi manipulációval vesznek rá arra, hogy megtegyen bármit azért, hogy kielégítse a másik vágyait, bármilyen formában, ahogy az csak akarja. Ilyenkor a gyakran pszichopata karakterű tettes érzelmileg közel férkőzik az áldozathoz, bizalmat ébreszt, megszeretteti magát. Fontossá válik az áldozat számára az érzelmi közelség.

Ha a kötés létrejön, már kezdődhet is az irányítás: „vedd le a blúzod, húzd le a szoknyád, elégíts ki orálisan!”

És az áldozatok mindezt megteszik, mert félnek elveszíteni a bizalmat, a közelséget. Ha ellenállnak az áldozatok akkor jön a fenyegetőzés:

„Elmondom a férjednek”, „megtudja a falu”, „ha elhagysz, megőrülök, meghalok, megölöm magam”. És folytatódik minden. Ki tudja meddig.

A menny helyett a pokol száll le a földre. És maga az egyház lesz a kapuja….

 

Senki nem hisz az áldozatoknak, az egyház saját hírnevét védi

Harmadrészt azért is nagyon nehéz az áldozatoknak beszélniük, mert egészen tavaly októberig, amíg végre idehaza is létrejött a bejelentő rendszer a legtöbb áldozat azt sem tudta, hogy kihez fordulhat. Sokaknak kell megtapasztalniuk azt, hogy ha beszélnek, nem hisznek nekik. A hívők közössége úgy reagál sokszor, hogy mindezt csak kitalálták, csak le akarják járatni a papot, csak tönkre akarják tenni az egyház hírnevét. Egyre inkább úgy látom, hogy ez a félelem itt nálunk és a többi posztkommunista országban még sokkal erősebb, mint a nyugati országokban. Hiszen itt még mindig jelen van a kommunista egyházüldözés traumaemléke. És minden hasonló élmény előhívja ezt a még mindig nem teljesen feldolgozott traumát. Flashback. És beindul a „vármentalitás”. Az egyháznak, a hívek közösségének meg kell védenie magát a romboló hazudozótól. Akkor van nagyobb esélye egy áldozatnak, ha valahogy sikerül találkoznia a többi áldozattal. Amikor a csoportos szexuális visszaélési ügyek kerülnek napvilágra, ott már ez a „vármentalitás” nem tud működni.

 

sze_gyen_7.jpeg

 

Személyes történetem… A “szent” gyónás

Ebben a posztban sok bátor ember történetéből építettem be valósan megtörtént részleteket. A célom ezzel a poszttal és a következő sorozattal (videókkal) is egyfajta felvilágosítás. Hogy az áldozatok rájöjjenek, hogy valójában mi is történt velük, milyen dinamika, nehézkedés veszi körül az egyházon belüli szexuális bántalmazás különféle formáit. Hiszek benne, ha egyre többen egyre világosabban megértik, hogy miről is van szó, akkor meg tudják előzni, hogy mindez velük is megtörténhessen és talán az is segít, ha érzik, hogy ezzel a borzalommal nincsenek egyedül. Vannak túlélők rajtuk kívül is!

És a poszt végére szántam még egy saját történetet is. Szóval, hogy miért csinálom mindezt, hobbimként szinte, a nem létező szabadidőmben? Hát mert velem is megtörtént! Egyáltalán nem szégyellem elmesélni! Szégyellje magát az, aki elkövette és szégyellje magát az egyház, aminek a struktúrái megengedték ezt! Ezzel is bátorítani akarlak Titeket, ne féljetek megszólalni! Addig nem lesz változás, amíg a tabukat le nem döntitek!

Szóval huszonéves fiatal lány voltam, friss megtérő, nagy lelkesedéssel. Akkoribban – ezt biztosan nem gondolnátok – nagyon merev, „bigott” volt a vallásosságom, fundamentalista voltam na, de ez a felnőttkorú megtérőkre jellemző. Szóval semmi másról nem álmodoztam, mint az életszentségről és halálosan komolyan gondoltam azt, amiben hittem. Az, hogy házasság előtt nincsen szex, nem is lehetett kérdés. És bár volt szerelmi kapcsolatom, fel sem merülhetett, hogy bármi történjen köztünk. Szentnek kellett lenni, na és ehhez kellett a szüzesség. A fiatalság hormonjai sem tudtak nagyon megingatni ebben az elhatározásomban. És persze, ahogy elvárt volt, gyakran mentem gyónni is. Havonta egyszer biztosan. Egy idő után feltűnt, hogy a gyóntató atyák mindig valamiféle perverz érdeklődéssel firtatták a szexuális témákat, főként miután elmondtam, hogy igen van fiúm, persze. Csak később évek múlva – amikor teológiát kezdtem tanulni – hallottam, hogy a gyóntató nem kérdezhet így rá semmire. Sőt, ha a gyónó nincsen egy bűnének tudatában, vagy biz. dolgokról nem gondolja, hogy bűn, akkor a gyóntató nem hívhatja fel a figyelmét direkt módon erre. Hiszen az Isten előtt a lelkiismereti fórum számít, vagyis az, amit az ő lelkiismerete mond. Volt az atyák között egy fiatal pasi, még nem volt harminc. Kedves volt, de valahogy mindig boldogtalan. Evéssel kompenzálta a boldogtalanságát. Neki egyszer lelkendezve meséltem el a gyónásban, hogy

„Óh, nekem semmi problémám nincsen a kísértéssel! Van pasim, de nem okoz gondot, hogy nem lehet szexelni. Teljesen jól elvagyok ezzel, egyáltalán nem okoz nehézséget.”

Mire ő elképedt és hitetlenkedett, hogy ezt ő el nem hiszi. Hát bizonyára magából indult ki. Rajta én is éreztem, hogy igen, neki bizony nem megy ez. Úgyhogy valószínű magát terapizálta, miközben hozzám beszélt és azt mondta:

„Te figyelj, szerintem te frigid vagy!” „De hát a férjed majd, ha szeret, ezt biztosan megbocsátja”. „Vagy még az is lehet, hogy lehet segíteni rajta. Lehet, hogy én is tudnék segíteni ebben, mit szólsz?”

Hát azt hiszem, majdnem kizuhantam a gyóntatószékből a döbbenettől és az undortól, hogy mit képzelsz magadról te perverz disznó! De nem vágtam rá az ajtót, hanem végig csináltam a színjátékot játszva az illedelmest, feloldozott és végre el tudtam menekülni. Soha azóta nem gyóntam Magyarországon! És nem is fogok, mert engem többet így nem aláz meg senki, az biztos. Az a pap, aki a szentgyónás szentségét szexuális abúzusra használja köztörvényes bűnöző és börtönbe a helye!

 

Ha tudok segíteni Neked, keress meg bátran! Itt elérsz: [email protected]

Szerző: Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus, egyetemi tanár –  Universität Graz, Katholisch-Theologische Fakultät, blogger, publicista, mentálhigiénés szakember, spirituális meditáció oktató.

 le_pcso.jpeg

Facebook Comments