Az egyház igenis jótékonysági szervezet. Ennélfogva Krisztus követői mindig keresik a módját annak, hogy a világban élő leginkább rászorultak körében a saját lehetőségeikhez mérten segítsenek. Fontos még hangsúlyozni, hogy egy jótékonysági szervezet alapjában véve és természeténél fogva kezdeményező, és nem sodródik. Tehát nem arról szól a tevékenysége, hogy majd mások, kívülállók megmondják, hogy neki mit illik, mit kellene, sőt mit muszáj tennie – legyen az kormány, ellenzék, vagy bárki, aki magát rászorulónak, netán támogatónak tartja. Értelmezésem szerint ilyesmit mondott Erdő Péter bíboros úr is, csak másképp fogalmazott. Bartha István írása
Fotó: infostart.hu
A legnagyobb, ha nem az egyetlen igazi értelemben vett jótékonysági szervezet az egyház. Egyetlen, mert az a dolga, hogy a legnagyobb jót adja. Azt, amit az e világból való jótékonysági szervezetek nem tudnak adni. E világi értelemben lehet adni meleg ételt, ruhát, takarót, cipőt, fedelet, tüzelőt, orvosságot, vagy jótékony orvost, aki szabad idejében ingyen gyógyít, és még nagyon sok, minden tiszteletet megérdemlő, és soha eléggé nem méltatható csodát. Ami ha egy pillanatra is, de előre hozza a mennyországot annak, akin könyörülnek.
Ezt élhette át a rablók által félholtra vert ember, akit az út mentén a pap és a lévita ott hagyott, (mondván talán, hogy ‘nem vagyunk mi jótékonysági szervezet’) de akit az idegen és gyűlölt samáriai – nem lévén ideológiai skrupulusai, csak embersége – egyszerűen felápolt. Szóval ez a legnagyobb és legtöbb, amit ember adni tudhat. És de jó lenne, ha adnák az emberek ezt egymásnak! Lopás, rablás, becsületbe gázolás, mocskolódás, simliskedés, uszítás, gyilkosság és hasonlók helyett! Áldassék a nevük azoknak, akik a jóban fáradoznak, akár sokszor ellenszélben is!
Az első egyházban úgy volt, ahogy Péter apostol mondta a templom kapujánál kolduló bénának: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt adom: kelj fel és járj!” Persze Péter sem csupán az egészségét adta vissza annak az embernek. Nagy dolog, ha egy béna jár, ha egy vak lát, vagy egy leprás megtisztul. De ez mégis vajmi kevés lenne önmagában. Hiszen előbb-utóbb mind elmegyünk a minden halandók útján.
Belegondolt már valaki, hogy mennyire röpke az emberélet? Az első hat-hét évre nem is emlékszünk. Aztán jönnek sorra a mókuskerekek: tanulj! – és persze mindezt egy borzalmas oktatási rendszerben -, aztán dolgozz! – hogy ne kerülj a híd alá, hanem tudd fizetni az albérletet, vagy jobb esetben a lakáshitel törlesztést majdnem életed végéig, és ne vigye el a gyámügy a gyerekeidet.
Ha nem rúgtak ki a munkahelyedről valami mondva csinált indokkal, és fedél alatt megéled akár az unokáid születését is, pláne a nyugdíjas kort, a végén már majdnem mindegy, szegényen vagy gazdagon, hogy egészségesen vagy betegen, hogy ágyból, párnák közül, vagy másképp; mindenképpen el kell menned. És néha nagyon igazságtalanul hamar. Ám egy kilencven éves „szent” élete is nagyon rövid ahhoz, hogy bármit megértsen a létezés, az élet lényegéből. Pláne, hogy részesüljön is belőle.
Az ember, akit Péter meggyógyított Jézus nevében, megismerte Isten hatalmát. Dicsőítette és magasztalta is őt ezért. Tehát nem túlzás azt állítani, megismerte az örök élet forrását.
„Menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népet … tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én tanítottam nektek, és én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”
– mondja Jézus mennybemenetele előtt a tanítványainak. A gyógyulás, ami e világi értelemben talán a legtöbb, amit ember remélhet, ebben az esetben csupán közvetítő eszköz valami sokkal nagyobb eléréséhez.
Mielőtt bárki könnyelműen a Péter apostol által képviselthez hasonlítaná a mai egyházat, tisztázni kell, hogy a mai intézményes egyházaknak igenis van aranya, ezüstje. Még a legcsóróbbaknak is. Gyógyítani viszont legfeljebb nagyon átvitt értelemben tudunk, vagy inkább sehogy. Betegíteni annál inkább. Hallunk, olvasunk néha híreket arról, hogy ebben vagy abban a „karizmatikus” gyülekezetben valaki felkelt a tolószékből, vagy eldobta a szemüvegét.
Akár még igaz is lehet. Hiszen Istennek tényleg van hatalma. Én magam is voltam tanúja, sőt részese csodás gyógyulásoknak, imameghallgatásoknak. De az emberi akarat ereje is sokkal nagyobb, mint néha gondolnánk. Ráadásul Jézus még arról is beszél, hogy sokan lesznek majd azok, akik jönnek, és a nevében tett csodákra hivatkoznak – ő mégsem ismeri őket.
Nem tisztem besorolni ezekbe a lehetőségekbe az állítólagos vagy valós gyógyulásokat. Aki tényleg meggyógyul, annak mindenképpen jó. És maradjon is így. Aki jó szándékkal gyógyít, annak pedig áldassék a neve. Még ha nagyon átvitt értelemben gyógyít is: egy megértő jó szóval, vagy egy kis protekciós pelenkával, netán kerekes székkel, mankóval, műtétre gyűjtéssel, esetleg publicitással.
Istent magasztalva ujjongva ugrabugráló egykori bénákat, vakokat vagy leprásokat viszont elvétve látunk manapság. Mint ahogy az egyház által lakáshoz juttatott egykori hajléktalanok tömegeiről sem tudunk. Ilyen értelemben az egyház tehát tényleg nem jótékonysági szervezet. És erre nem lehetünk túl büszkék. Hacsak nem a melegek számára szervezett úgynevezett „reparatív terápiás” táborokra, az abortusz törvények szigorításáért való „bátor” kiállásra, az életválságban (válófélben lévők, öngyilkosjelöltek, pánikbetegek, stb) lévőkkel szembeni tapintatlanságra és bibliai mondatokkal való dobálózásra gondolunk, mint jótékonykodásra.
Vagy arra, hogy hazánkban a magát kereszténynek valló kormányzat börtönnel büntethető bűncselekménnyé nyilvánította a hajléktalanságot, és az újonnan érvénybe léptetett pontrendszer szerint a nem elég halmozottan nagy bajban lévő vakoktól, mozgáskorlátozottaktól, értelmi fogyatékosoktól még az eddig járó, röhejes 28ezer forintos ellátást is megvonták. Csodás gyógyulások ezek, ugye?
Sokkal eredményesebben megy viszont a betegítés. Mert a mai egyházak betegíteni aztán tényleg tudnak:
„Térj meg, különben elkárhozol!”
– Pedig az üzenet épp az lenne, hogy egyáltalán van üdvösség, és nem csupán a kárhozat. Mások lekurvázása, buzizása, pokolfajzatozása már egészen olajozottan megy sok hívőnek. És az „igazán nagy hívők” pápábbak még a pápánál is, hiszen tudni vélik, hogy Ferenc egy liberális kozmopolita szabadkőműves, aki tönkre akarja tenni a szent szervezetet. Nyilván az ördögi rontó-bontó tevékenységeinek egyike az is, hogy megszüntette elődeinek, köztük az időközben épp általa szentté avatott II. János Pál pápának azt az intézkedését, miszerint a pedofil abúzusokat titokban kellett tartani.
Az egyház igenis jótékonysági szervezet. Ennélfogva Krisztus követői mindig keresik a módját annak, hogy a világban élő leginkább rászorultak körében a saját lehetőségeikhez mérten segítsenek. Fontos még hangsúlyozni, hogy egy jótékonysági szervezet kezdeményező, és nem sodródik. Tehát nem arról szól a tevékenysége, hogy majd mások, kívülállók megmondják, hogy neki mit illik, mit kellene, sőt mit muszáj tennie – legyen az kormány, ellenzék, vagy bárki, aki magát rászorulónak, netán támogatónak tartja. Értelmezésem szerint ilyesmit mondott Erdő Péter bíboros úr, csak másképp fogalmazott.
Egy alkalommal lelkifurdalás nélkül tagadtam meg a tolakodóan követelt pénztámogatást egy nyilvánvaló szélhámostól, aki erre azzal fenyegetett meg, hogy feljelent a püspöknél. Pedig a hiszékenység vámszedői nem csak azt károsítják meg, akit becsapnak, hanem jelentősen rontják a ténylegesen rászorulók esélyeit, így dupla bűnt követnek el. Nem csoda, hogy sok alapvetően jóakaratú ember „szociális érzékenysége” kopik meg ennek hatására. Talán Tours-i Szent Márton egyik története jelenthet némi vigaszt: egy alkalommal, amikor alamizsnát adott a magát koldusnak álcázó sátánnak, az felfedve kilétét gúnyolódni kezdett rajta. Mire a püspök csak ennyit felelt: az én szándékom és tettem értékén ez mit sem változtat.
Nem ítélem el azonban azt a kollégámat sem, aki úgy negyedszázaddal ezelőtt, amikor a Rákóczi Ferenc arcképével nyomtatott barna, papír ötvenes még létezett, sőt ért is valamit, és a lelkészi hivatalba betérő koldus, ezt kapván tőle köszönet helyett így szólt:
„na és most ezzel mit csináljak?”
– erre azt a választ kapta, hogy azonnal adja vissza. És egy másik kollégával is egyetértek, aki nem volt túl empatikus a kapujukban csöngető frissen szabadult bűnözővel, aki fiatal élettársát, és újszülött gyereküket vitte beszerző körútra, hogy az ő felhasználásukkal támasszon szánalmat. Valakivel megtörtént, ha épp volt annyi ideje, hogy elkísérje a kéregetőt a boltba, hagyva, hogy összekészítse magának, amit szeretne, kolbászt, kenyeret, zöldségeket, egyebeket. De amikor tíz perccel később az addig sarkon leskelődő társai csengettek, elküldte őket. Lehetne sorolni a képtelenebbnél képtelenebb történeteket. Leszögezhetjük, egyik szereplő sem volt tökéletesen nyugodt az esetek után. Annak ellenére, hogy nem csináltak rosszat. Sőt, a jót szolgálták. Adtak. Egy határon belül. Ez tán a baj?
Csak hát ugye szét is lehet szedni az embert. Persze nincs abban sem semmi rossz, ha valaki hagyja. Kedves mondatom volt valamikor a nyolcvanas években: „merjünk balekok lenni!” Szabadságunk van belehalni a naivitásba.
Viszont arra is szabadságunk van, hogy próbáljunk racionálisan mérlegelni: ha szétosztom a fizetésemet az aluljárókban, akkor azon túl, hogy nekem és szeretteimnek nem marad semmi, attól még nem lesz jobb a világ. De ha célzottan és hathatósan segítek konkrétan ott és akkor, annak, ahol, amikor és akinek tényleg szüksége van rá, akkor legalább egy valakinek jobb lehet. Még ha nem is lesz rá módja, hogy megköszönje. Erről jut eszembe, ismerek olyat is, aki minden kérés nélkül rendszeresen hordott ételt egy menekültnek az átmeneti szállóra, mivel törvényeink szerint járt még neki fedél a feje fölé, de étel már nem. Sajnos van, aki szerint ez nem jótett, hanem bűntény.
Egyénileg is sokféle lehetőség van. De még fontosabb, hogy szervezetten, valóban intézményi szinten, vagy inkább az egész társadalomban összehangoltan működjön a fizikai és lelki nyomor felszámolása, vagy legalább visszaszorítása. Mert abban is igaza van a Bíboros úrnak, amikor rávilágít, hogy a szociális intézményekre hatalmas adminisztrációs terhek nehezednek, míg az állami támogatás mértéke messze elmarad az elvárhatótól és szükségestől. Jobb híján egyfajta “dupla adózásként”, önkéntes adományok segítségével, civil szervezetek próbálnak gerillamunkában elvégezni olyan feladatokat, amelyeket az adófizetők pénzéből az államnak lenne kötelessége. S mindezt ráadásul ellenszélben és méltatlan kritikáktól kísérve.
A magasabb egyházi méltóságoknak kétségtelenül nehezebb dolguk és nagyobb felelősségük is van. Néhány évvel ezelőtt megnyúlt a képem, amikor a híradóból tudtam meg, hogy a kemény télre tekintettel az egyház mindenütt kinyitja épületeit a hajléktalanok számára. Ezt ugyanis nem ártott volna előzőleg egyeztetni az érintettekkel, jelesül a lelkészekkel, és közösen megtervezni a konkrét megvalósíthatóságot, hogy a hangzatos ígéret helyett valóban gyakorlati segítséget nyújthassunk.
Vannak azonban jó példák is. Részben a hasonló szinten lévő állami, önkormányzati szervekkel és civil szervezetekkel összefogva, részben pedig segítve a helyi kezdeményezéseket. És persze nem utolsó szempont, hogy az egyházi vezetőknek van lehetőségük megnyilvánulni a médiában is. Először tájékozódva, aztán felhívva a figyelmet a konkrét gondokra, amelyeket enyhíteni lehetne – kevésbé fellengzős, de annál inkább hathatós intézkedésekkel.
Mert amíg visszatér az Úr, hogy ítéletet tartson és magához vegye övéit, sok víz lefolyhat a Dunán. És ha tényleg komolyan vesszük a küldő Úr szavát, aki a népek tanítvánnyá tételére szólítja fel követőit, akkor nem fordíthatjuk el a fejünket olyankor, ha a bőrt majdnem átszúró csontokat látunk egy még életben lévő teremtménytársunk testén. De akkor sem hallgathatunk, ha a körülményekhez képest várhatónál lényegesen alacsonyabb színvonalú érzelmi intelligenciával, vagy teljesen eltompított morális értékrenddel találkozunk – ráadásul pont a felelős vezetők, vagy magukat Krisztus követőinek tartók részéről.
Ez mind-mind összefügg a legfontosabbal: azzal, amire Jézus elhívott és küld minket. Tegyünk róla mi, keresztyének, hogy az egyház az egyetlen tényleges és valódi jótékonysági szervezet legyen, amelyik nem betegít, hanem gyógyít, és nem a kárhozatot, hanem az örök életet hirdeti!
A szerző vidéki lelkész. A macskás képek azt kívánják illusztrálni, hogy minden teremtmény organikus egységben él egymással. Ennélfogva saját fajunk egyedei iránt is felelősséggel tartozunk.