Brit, azaz magyar tudósok bebizonyították, hogy a magukat agnosztikusként, ateistaként vagy szkeptikus értelmiségiként meghatározó emberek is kell, hogy szembesüljenek a kérdéssel: az Univerzum egy bumfordi, akarattalan halmaz csupán? Az értelem pedig csak azon pár ezer év óta létezik egyáltalán, amióta ember él a Földön? Nem lehet, hogy amiképpen néha túl keveset, ugyanúgy néha túl sokat feltételezünk magunkról?
kép forrása: 777.blog.hu
Volt idő, hogy azt hitték, a Föld egy lapos korong, és felette az ég egy átlátszó búra, amelyen közlekednek az égitestek. Ez épp a keresztyén Európában, a kultúrát és tudományt kisajátító egyház idejében történt. Történt? (Most is vannak laposföld hívők) Ezzel szemben, évezredekkel korábban, Egyiptomban, majd a görög világban a tudomány sokkal fejlettebb lévén, már számolt a földfelszín görbületével, és az égitestek mozgását is megfigyelték. Ma nem csak azt tudhatjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, hanem hogy naprendszerünk is parányi pont a mi galaxisunkban, amelyhez hasonlókból milliárdok száguldanak a végtelen univerzumban.
A sokféle teremtmény közül mégis a saját létünk és életünk érdekel minket leginkább. Amióta ember él a Földön, mindig voltak elképzeléseink arról, hogy talán mégsem mi vagyunk a földi természet legfelső urai. Ráadásul nem is valami jó urak. Hiszen füstölünk, szennyezünk, szemetelünk, pazarlunk. De vajon nekünk nincs urunk, mint a többi teremtménynek? Mivel nem velünk kezdődött a világ, elég logikusnak tűnne a feltételezés, hogy minket is figyel és számon kér majd egyszer valaki. Ha csak annyira is, mint mi a levágásra szánt tyúkjainkat, disznóinkat, a kihasznált méheinket, lovainkat, vagy a házi kedvencként tartott túltenyésztett kutyáinkat és macskáinkat
Amióta ember az ember, mindig is próbált menekülni a gondolat elől, hogy létezése valami alapvetőnek a függvénye. Mint a táplálkozási lánc csúcsán lévő mindenevő, amelyik elindult egy sajátos fejlődés útján, hamar úgy gondoltuk, hogy kivonhatjuk magunkat a természet törvényei alól. Arra törekedtünk, hogy saját céljaink érdekében felhasználjuk a természeti erőket.
Ám miközben csodálatos módon megzabolázni véljük környezetünket, ugyanakkor ellenségévé is válunk az életünk feltételét jelentő természetnek. Kétes munkánk nyomán pusztulnak az erdők, szennyeződik a levegő, a víz és a termőföld, a terméketlen és életre alkalmatlan sivatagok területe pedig egyre nő. Állatfajok pusztulnak ki a természet egyensúlyának durva felrúgása miatt. A magunk alakította betonrengetegek már a mi számunkra is egyre élhetetlenebbnek bizonyulnak.
Az engelsi valláskritika bizonyos értelemben joggal látta a vallás kialakulásában az emberi elme félelmeinek és reményeinek végtelenbe való kivetítését. A vallás fejlődését pedig joggal látta az animizmustól és polidémonizmustól a monoteizmusig a társadalmi berendezkedések változása függvényeként.
A fák, sziklák, ősök szelleme bálványozásából a később kialakult birodalmak egyeduralkodóinak tiszteletéig. Ezen vélekedés szerint ebből logikusan következik, hogy a vallás legfejlettebb szintje, tehát a monoteizmus után már csak egy akadálynak, „isten” fogalmának kell eltűnnie, és a vallás teljes megszűnése, az emberi elme felszabadulása, az emberiség történetének beteljesedése következik.
Vallás azonban ma is létezik. Sőt. Van, aki most is az ősök szelleméhez, az égitestekhez vagy a bálványszobrokhoz való visszatérést részesítené előnyben. És az egyes zárt szubkultúrák által képviselt és nemzedékről nemzedékre átörökített, a kívülállók számára gyakran furcsának, értelmezhetetlennek, sőt egyenesen nevetségesnek bizonyuló „szent hagyományok” követése is vonzó lehet akár nagyon is intelligens és más tekintetben modern gondolkodású emberek számára.
A magukat agnosztikusként, ateistaként vagy szkeptikus értelmiségiként meghatározó emberek is kell azonban, hogy szembesüljenek a kérdéssel: az univerzum egy bumfordi, akarattalan halmaz csupán? Az értelem pedig csak azon pár ezer év óta létezik egyáltalán, amióta ember él a Földön? Nem lehet, hogy amiképpen néha túl keveset, ugyanúgy néha túl sokat feltételezünk magunkról? Az anyag, az energia és más létezők mellett nem volna szükségszerű és ésszerű azt feltételeznünk inkább, hogy az intelligencia is – beleértve nemcsak az embert, hanem a teljes élő világot, valamint az emberek által alkotott úgynevezett „mesterséges intelligenciát” is – elemi és elválaszthatatlan sajátja a létnek – létezőnek?
Tény, vannak olyan vallások is, amelyek egyáltalán nem beszélnek személyes istenről. Sőt, a keleti életszemlélet inkább problémának tekinti az anyagi létezést, mintsem lehetőségnek vagy áldásnak. Van mégis közös nevező a vallási gondolatokban. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor az embertársak iránti szeretetben, a környezetünkért való felelősségvállalásban, az irgalmasság gyakorlásában és a bölcs mértéktartásban lehetne összefoglalni a lényeget.
A rendszerező és önreflexióra képes értelmet mi emberek ugyanúgy a Lét egészétől kaptuk, mint anyagi mivoltunkat. Ennélfogva kézenfekvő, hogy az intelligencia megelőzi az emberlétet.
Ez a felismerés pedig gyakorlatilag behelyettesíthető az Örökkévaló, Teremtő, Gondviselő Isten fogalmával. Az ember erkölcstelenségét tehát nem lenne bölcs döntés összekapcsolni az örökkévaló és végtelen intelligencia magától értetődő elsődlegességében való hittel. Lefordítva egyszerű nyelvre:
abból, hogy az emberiség sok gonoszságot elkövetett, még nem következik, hogy nincs Isten. Mert az ember erkölcstelensége szomorú tapasztalat. Isten léte pedig elemi evidencia.
Az ember ráadásul nemcsak vallásos mivoltában erkölcstelen, hanem ateistaként is, vallásellenesként is, sőt fellengzősen humánusnak mondott önmeghatározásában is. A huszadik század erre sajnos szomorú példákkal szolgált.
***
Sőt. Vannak, akik az ember kártékonysága és világnézete között épp ellenkező módon látnak ok-okozati összefüggést. Pál apostol szerint például a „pogányok”, akik az igazi Isten helyett bálványokat (szobrot, égitestet, uralkodót stb.) imádnak, eo ipso erkölcstelenek is. Ez a vélekedés már az ószövetségi prófétáknál is megtalálható. A bálványimádást ostorozva, annak egyenes következményeként említik a társadalmi igazságtalanságok minden formáját, és az erőszakot is. E vélekedés szerint tehát az emberrel nem az a baj, hogy vallásos, hanem hogy tévhitekben él. Ezek közül pedig az egyik legelterjedtebb az ateizmus (ami manapság előszeretettel aposztrofálja magát humanizmusként).
A mai Törökország délkeleti részén fekvő ókori Hárán nevű városban például a Szin nevű holdistent imádták a Kr. e. második évezred elején. Amikor itt Jahve (Aki VAN) megszólította Abrámot (Ábrahámot), hogy hagyja el rokonságát, és induljon el, egyedül őt tisztelve, ezáltal mintegy képviselje őt a világban, akkor ez nem egy új „isten” felfedezése volt, hanem az egy és örök Istenről való régi, elfeledett tudás felelevenítése.
Hogyan lett a Biblia „Örökkévalójából” egy felhőről lábat lógató szakállas bácsi formájú „jóistenke”, aki jobb híján a mindenkori természettudományok és racionális megfontolások hézagaiban bújócskázik pajkos képzeletű teremtőivel?
Hosszú történet ez. Ráadásul mindig egyszerűbb volt egy látható, kiábrázolható, szükség esetén akár zsebre is tehető „istenben” hinni, mint abban, akit nem látok, és főként nem tudok manipulálni. Ellenben neki magának elvárásai vannak velem szemben, és már a puszta léte felismerésével is megdolgoztatja az értelmemet. Kifürkészhetetlen útjaival, sorseseményeimmel pedig arra kényszerít, hogy állandó készenlétben tartsam iránta gyakran elfogyó bizalmam utolsó foszlányait.
Az aranyborjútól az újabb aranyborjúig számtalan, nagyon hasonló formában alkotta meg magának az ember a bálványait, csak hogy kikerülje a kényelmetlen szembesülést a megmásíthatatlan igazsággal. Ez azonban nem sikerült, és nem is fog. Vagy ahogy egykori tanárom, barátom, kollégám Bízik László (1943-2013) fogalmazta egyik esszéjében:
„Ki vagy te ember, oly őrült féreg, aki kitalálod a harkályt? Hacsak nem van. Előle – szerencsédre – úgysem menekülhetsz.”
A szerző Bartha István, a Felszabtér Blog egyik szerkesztője, a Balassagyarmati Evangélikus Gyülekezet valamint, a hozzátartozó Ipolyszögi és Szécsényi filiák parókusa, emellett az Ipolyvecei Gyülekezet helyettes lelkésze, a Túrmezei Erzsébet Evangélikus Szeretetszolgálat intézményi lelkésze, a Szabó József Tanulmányi Ház alapítója, a Nógrádi Evangélikus Egyházmegye espereshelyettese, az Északi Evangélikus Egyházkerület közgyűlésének küldötte, a Missziói Bizottság tagja, filozófus, a Pogány katekizmus című könyvecske szerzője, melynek segítségével került összeállításra a fenti bonyolultan megfogalmazott, ennélfogva bizonyára nehezen érthető szöveg.