Mennyi időn keresztül maradhatnak titokban az egyházon belüli szexuális visszaélések, kiskorúakkal, nőkkel szembeni erőszak? Miért nem kerülnek az ilyen jellegű bűntények a bírósági eljárás alá? Mire alapozva kellene az egyház szükséges reformjának megvalósulnia? Ezekre a kérdésekre keresi a választ mai bejegyzésünkben Balogh Vilmos Szilárd vendégszerzőnk.

Mára szinte napi hírré vált, hogy valamilyen módon egyházi intézmények, plébániák, közösségek keretei között, de más, világi intézményekben elkövetett szexuális visszaélésekre, kiskorúakkal szembeni erőszakra derül fény. A közzétett esetek rendkívüli száma megdöbbentő. Talán még ijesztőbb azonban az a tény, hogy mennyi időn keresztül maradhattak ezek titokban. Érdemes például megemlíteni, hogy már 1995-ben három szerzetesnővér (a bencés Esther Fangman, az ún. „fehér nővérek missziós rendjéhez” tartozó Marie McDonald, valamint Maura O’Donohue, aki a Medical Missionares of Mary tagja) jelentést küldött a Vatikánnak arról, hogy nővérek papok szexuális áldozatává váltak. Nem elszórt egyedi esetekről van szó, hanem 23 országból gyűjtött adatokról! Erre csak idén reagált Ferenc pápa. Köztudottak azok az amerikai és német nyilvánosságra került (több ezres nagyságrendű) pedofil esetek, amelyek 2010-től (Klaus Mertes SJ, Canisius Kolleg igazgatójának a nyilvánosság elé lépésétől) kezdve egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak

Kép: episcopalcafe.com

Pusztán egyetlen, de világhírű intézmény esetét idézzük, a regensburgi dóm fiú-kórusiskolájáét (Domspatzen). Mintegy két esztendeje ismertek a számok: a világszerte ismert kórus tagjai közül 1945-től kezdődően 547-en szenvedtek el valamilyen bántalmazást. A közzétett jelentés szerint valószínű, hogy ennél több esetről van szó. A bántalmazás formái: testi fenyítés, megalázás, szexuális visszaélés. A „jóvátételi eljárás” keretében 376 személy kapott pénzügyi támogatást összesen 3,785 millió eurót. Egyes esetekben a püspökség 25 ezer eurót is fizetett. Ugyanakkor a püspökség továbbment, mert szerette volna kideríteni, mi állt a háttérben, miért nem derültek ki az esetek. Két további tanulmányra adott megbízást. Az egyik a társadalomtudományok oldaláról, a másik pedig történeti összefüggésben vizsgálta meg a történeteket. Eredményeiket idén (2019) júliusban tették közzé. A Kriminologische Zentralstelle által készített, online elérhető jelentés szerint a diákok teljes élettere, a legintimebb részletekig ellenőrzés, felügyelet alatt állt, mindent a kórus sikerének vetettek alá. Ennek megfelelően külső ellenőrzésre a kórusokból, iskolából és internátusból álló intézmény esetén gyakorlatilag nem került sor. Miután a felelősségek területén meglehetős zűrzavar uralkodott, így sem egyházi, sem állami szervek nem emelték fel szavukat, sőt még a szülők sem! Miként a másik jelentés (amely könyv alakban az ősszel jelenik meg) készítői, a regensburgi egyetem kutatói sajtótájékoztatójukon hangsúlyozták: „Erőszak és visszaélés a mindenkori nevelési gyakorlat részét képezték.” A „kisiskolát” (Vorschule, vagyis harmadik-negyedik osztályos gyerekek!) hosszú ideig vezető Johann Meiert (egyházmegyés pap, meghalt 1992-ben) a tanulmány szerzői szadistaként mutatják be, aki a mindenhatóság látszatát keltette. A kórust vezető Georg Ratzinger (pap, a lemondott pápa, XVI. Benedek testvére) gyakorta volt indulatos, a kóruspróbákon rendkívüli szigort, de személyesen jóindulatot mutatott és atyai viselkedés tanúsított a rábízottakkal szemben. A kutatók szerint igazából nem rendelkezett pedagógiai ismeretekkel, csak a kórus sikere érdekelte. Ezért a „háttérben zajló”, erőszakra épített rendszerbe nem avatkozott be. Ugyanakkor kizártnak tartható, hogy ne lett volna tudomása minderről. Az állami felügyelet is értesülhetett (volna) az eseményekről, de nem igazán gyakorolta felügyeleti jogát, jóllehet az érvényben lévő akkori szabályozás alapján erre lehetősége lett volna. A feldolgozást vezető történész Bernhard Löffler szerint: „Mindehhez társult a kórus (Domspatzen) rendkívüli presztízse, valamint a papokkal szembeni rendkívüli tiszteletadás, akiknek a tekintélyét aligha lehetett megkérdőjelezni.” Még a szülők is inkább hittek a „papi elöljáróknak” mint a saját gyerekeiknek. Minden esetre sokan otthagyták az iskolát. Volt olyan évfolyam, amelyikben több mint 70 százalék hagyta el idő előtt az intézményrendszert. Ha pedig valamely eset mégis kitudódott, akkor mindent igyekeztek titokban elrendezni. Minden ilyen alkalommal azonban arra törekedtek, hogy a pap kollégák és prefektusok felé nagyfokú „megértéssel” járjanak el. Miként Löffner elmondta: „Tulajdonképpen minden egyes napvilágra került erőszak-alkalmazás esetén csak akkor cselekedtek, ha nyilvános botrány fenyegetett.” A történeti tanulmány szerzői visszautasítják azt a „magyarázatot”, amelyet a visszavonult XVI. Benedek pápa idén tavasszal tett közzé azt állítva, hogy az 1968-as események lennének felelősek az elkövetett erőszakos cselekedetekért.

Fotó:dw.com

Az itt kiragadott példa a hasonló esetek ezreivel együtt sok kérdést vet fel. Elsőként is azt, miért nem kerülnek az ilyen jellegű bűntények a bírósági eljárás alá. Talán jó lenne kezdeni egy általános jellegű – egyházitól független – megközelítéssel. A fiatalkorúakkal szemben elkövetett szexuális bűncselekmények jelentős része azért nem kerül bírósági eljárás alá, mert vagy soha nem derülnek ki, vagy az áldozatok szégyellik bevallani és feljelentést tenni, illetve amikorra ilyenre sor kerül, már a dolog „jogilag elévült”. Ebben az összefüggésben alapvető kérdés, miért nem reagál kellő időben a környezet (pl. a fenti esetben a szülők, vagy a megfelelő felügyeleti szervek), vagyis miért nem fedezi fel azokat a jelzéseket, amelyek arra utalnak, hogy itt bizony be kellene avatkozni. De ez az egyházi személyek szempontjából elkövetett szexuális visszaélések tekintetében csak egy első, minden más esetre is általános megközelítés, melynek nyomán felmerül a közösség felelőssége.

A második szint pedig a teológiai reflexiót érinti, amelyre alapozva kellene az egyház szükséges reformjának megvalósulnia. Legalább két teológiai „szakterület” is érintett ebben. (Az egyházjogi megfontolásokat tudatosan mellőzzük itt!) Egyrészt az ún. erkölcsteológia, másrészt az „egyháztan” (ekkleziológia). Előbbi megújítása azért is fontos feladat, mert pl. a szexualitás megközelítése olyan „normarendszerben” fogalmazódik meg, amely nem igazán veszi figyelembe az egyén spirituális autonómiáját, és éppen ez vezet a leggyakrabban visszaéléshez. Talán fontos lenne itt azokról a megfontolásokról szót ejteni, amelyeket Margeret Farley irgalmasrendi nővér, a Yale Egyetem egykori erkölcsteológia professzora 2008-ban közzétett könyvében (Just Love. A Framework for Christian Sexual Ethics) megfogalmazott. Szerinte a legnagyobb akadály egy korszerű szexuális etika kidolgozásában a nyugati kultúrában elterjedt test-lélek megkülönböztetés, de jelentős szerepe van ebben a „nemek (általános alkalmazott) hierarchiájának” is. A szexualitás összetettségét mutatja, ha figyelembe vesszük, mennyi érzés (élvezet és fájdalom, szégyen és jó-érzés, düh és ráhagyatkozás, stb.) kapcsolódik a szexuális aktivitáshoz. A Biblia sem szállít nekünk egységes szexuális erkölcstant. Példaként Farley a sokat említett Szodoma esetét hozza fel (Ter 19). A helyet többnyire a homoszexualitás ellenében szokás felhozni, holott a szöveg nem a szexről szól, hanem a vendégbarátság megsértéséről. A megfelelő környezeti tényezők, a kontextus figyelembe vétele nélkül nem beszélhetünk erről a témáról sem, vagyis a társadalmi környezetre való tekintet nélküli elgondolások nem lehetnek hatékonyak. A modern tudomány, a mai tapasztalatok, a Biblia és a hagyomány együttes vizsgálata segíthet megtalálni a megfelelő hangsúlyokat. Tehát a keresztények számára nem arról van szó, hogy a szexualitás melyik formája szabad és melyik tilos, hanem sokkal inkább a „hogyan”-ról. Az ember ugyanis kapcsolatokban élő lény, nem valamilyen tárgy. Autonómia és kapcsolat jelenti a keresztények számára a jogos szexuáletika kiindulópontját. A szerzetesnő hét normát ad meg könyvében ehhez: a személy becsületességét; a beleegyezést; a kölcsönösséget; az azonosságát (egyik sem tekintheti a partnerét tulajdonának, tárgynak, árunak); kötelezettségvállalást; társadalmi igazságosságot. Talán ezeknek a normáknak az egyházi tanításba való beépítése és kifejtése több haszonnal járna a jelenleg érvényben lévő „tilalomfákra alapozott” katolikus szexuálmorálnál.

A másik teológiai reflexió az egyháztan oldaláról érkezhetne. Ugyanis a klérushoz tartozó vagy valamilyen egyházi funkciót betöltő személy az egyházi hierarchiában “magasabb szintűnek” tekintődik, így a hatalommal, “felsőbbséggel” való visszaélés lehetősége még nagyobb. És a hatalmi pozícióval szemben szinte nincs is esély visszaélések esetén az eljárás elindítására. Ezen az az egyháztani megközelítés sem segít, hogy az egyház mint olyan „lumen gentium”, a „népek világossága”, hiszen ilyenként az egyedül üdvösséget nyújtó hely. Ezzel a megközelítéssel szemben sok teológus nem előszörre szólít fel az egyházi struktúra megváltoztatására, demokratikus struktúrák kialakítására az egyházban, amelyben az úr-szolga-viszony végre eltűnik. Az egyházi tanítóhivatal alapvetően nem nélkülözheti a keresztény hívő közösség tapasztalatát. Ez az a bázis, amely alapján itt és most Jézus tanítványainak és első követőinek példáját követve meg kell keresni a megfelelő utat. Ennek megfelelően az egyházban nem létezhet sem úr-szolga-viszony, sem bárminemű egymás fölötti uralkodásra alapozott struktúra. A közismert, valamennyi szinoptikus által idézett szentírási hely szerint: „Tudjátok, hogy a népeken fejedelmeik hatalmaskodnak, vezéreik pedig zsarnokoskodnak fölöttük. Közöttetek ne így legyen.“ (Mt 20,25-26; Mk 10,42-43; Lk 22,25). Jóllehet szükség van bizonyos tekintélyre és vezetésre az egyházban, de tulajdonképpen „semmiféle hierarchia sem létezik“. Hogy manapság mindennek ellenére piramisszerűen felépített egyházi hierarchiáról beszélünk, az a hanyatló görög-római birodalom szociális státuszszimbólumokat megőrző öröksége: a Konstantint követő korszakban átvette az egyház mindazokat a társadalmi megjelöléseket és hatalmi szimbólumokat, amelyek egykori riválisát jellemezték. Azt gondolom, hogy az egyháznak ezen a szinten lenne bőséges és kívánatos fejlődési tere! Vagyis olyan közösséggé illenék fejlődnie, amilyenről az Apostolok cselekedetei beszél, ahol valódi testvérként hordozzuk egymás terheit, örülünk az örvendezővel, sírunk a szomorkodóval, felelősek vagyunk egymásért stb.

Van még minimálisan egy további szempont is. Ezt nevezhetjük egyfajta historicizmusnak is. Ez pedig abból indul ki, hogy az igazságszolgáltatás gyakorta a hatalom és nem az igazság kiszolgál(tat)ója volt és sokszor ma is az. Gondolhatunk azokra a bírósági ítéletekre, amelyek pl. a kommunizmus idején jól működő közösségek vezetőit (papok, szerzetesek, civilek), vagy csak tanúságtévő tagjait ítélték el, juttatták börtönbe vagy lehetetlenítették el. Szerintem az egyház elsődleges feladata abban állna, hogy ne szőnyeg alá akarja söpörni az ilyen jellegű visszaéléseket, hanem kellő figyelemmel és tapintattal az áldozatok oldalán állva igyekezzen megtalálni azt az utat és eljárást, amelyben a megtörtént esetek mindenki számára megnyugtató módon rendezőknek, és – talán még fontosabb – megtegye a saját közösségein belül azokat az intézkedéseket, amelyek az ilyen jellegű visszaélések lehetőségét csökkentik. Ebben pedig a leglényegesebb feladat az lenne, ha az egyház strukturális szerkezete, hatalmi viszonyai, szexualitásra vonatkozó tanítása nem kedveznének az ilyen ügyeknek! Vagyis „ecclesia semper reformanda!”

 

Társas_Ház