Van a léleknek olyan fájdalma, amikor reggel felébredsz és őszintén, szinte játékosan rácsodálkozol arra, hogy ma is felkelt a nap, bár a lelked halott, de a tested mégis él ill. nem képes meghalni, bármennyire is vágynál rá. Gyász. Valami vagy valaki elveszett számodra örökre s vele együtt te is elvesztél annak lenni, aki eddig voltál. Minden gyász egy darab halál belőled. Holnap halottak napja. Vajon létezik halál egyáltalán? – Perintfalvi Rita írása.

Azt hiszem a gyász az egyik legkeményebb dolog az életben, belemenni a sűrűjébe, elveszni a reményvesztettség sötétjében, tudni azt, hogy lehet, hogy holnap is felkel a nap, de lehet, hogy ez semmit nem fog már jelenti. Késő. Kétségbeesés. Olyan sokakkal beszélgetek, akik halálvággyal küzdenek, mert annyira mélyen megsebezte őket az élet. Mindig előttem van annak a fiatal nőnek az arca, akit többször megerőszakoltak, köztük a saját papja, sokszor. Még gyermekként. Tárgyként kezelve, egy darab húsként, aminek nincsen jelentősége. Semmi. És ő mégis szerelmes volt. Nem tudta még, hogy mit is jelent a szerelem és talán már soha nem is tudja meg. Vagy eszembe jut sok meleg barátom, akik hosszú évek óta várnak már a szerelemre, de talán, ha eljönne, ha megjelenne életükben ez a pillanat, nem is tudnának vele mit kezdeni, mert nem olyan világban élünk. Meg sem engedhetnék maguknak azt a luxust, hogy felvállalják ezt az ún. kereszténydemokráciában éppen nem-konform boldogságot. Mert valamiből meg is kell élni. Megrekedés a vágyak és a valóság elviselhetetlen kontrasztjának súlya alatt. Kereszt.

Akármerre nézek olyan embereket látok magam körül, hallgatom a történeteiket, akik még élnek, de valahol máris halottak. Figyelek, jelen vagyok, átengedem magamon a szenvedésüket, mert minden szenvedésben van valami nagyon mély emberi, valami nagyon egyetemes, ami összekapcsol minket egymással. De nem csupán kívülálló szemlélő vagyok, hiszen én is tudom, hogy milyen keserű íze van a gyásznak. Én is emberből vagyok. Én is szerettem már úgy, ahogy sokak szerint nem kellett volna. Talán túl sokszor is. Bűn. Mi az?

Hol van a mélye a zuhanásnak, ami a semmibe vezet? Nem felejtem el annak a fiatal lánynak a sírását sem soha, aki elmesélte, hogy nem volt mit tennie, kétségbe volt esve, magára hagyta mindenki és nem tudott mit kezdeni az élettel a testében, ami nem áldásként, hanem átokként mutatkozott. Gyilkosság? Túlélés? Képtelen volt meggyászolni. Képtelen volt megbocsátani önmagának és úgy láttam, hogy ebbe bele pusztul. Nincs mit tenni. Nem tudom megmenteni.

Halottak napja. A halál körülvesz minket. Sokféle formában érint meg a fuvallata nap, mint nap. Néha felfogjuk, néha nem, amikor valaki végleg búcsúzik.

Nadia Bolz-Weber, egy tetkós ex drogos, ex alkoholista lelkész mondta magáról, hogy boldoggá teszi őt az a tudat, hogy a testén látható módon hordja a bűnei jeleit. Hiszen így nem kell szemfényvesztést játszania. Nem kell azt a látszatot erőltetnie, hogy ő tökéletes. Hiszen ő is csak ember. Egy a sok közül. Egy közülünk. Azt hiszem a tökéletesség utáni vágy a legnagyobb kísértés és nem a bűn. Mert a bűn mélyén ott rejlik egy nagyon mély spirituális tapasztalat lehetősége, mégpedig annak a felismerése, hogy én is csak ember vagyok s nem Isten. Ember, aki halandó. Pont úgy, mint bárki más.

Talán ez a felismerés az irgalom és a részvét kapuja. De nagyon hülye szavak. Elidegenítő vallási kifejezések, amiknek mély tartalmuk van, mégsem tudják már megérinteni a mai embert. Talán a gyengédség jobb szó. Sokat gondolkodom azon, hogy mire van szüksége ennek a megtört világnak, hogy mire van szüksége a megtört szívű embernek. Az biztos, hogy nem moralizálásra. Nem okoskodó kioktatásra, újjal mutogatásra, hogy minden szenvedésed a bűneid miatt van! Térj meg! Ugyan már, megtérni, hova? Ez azt jelentené, hogy az ember képes elszakadni az Istenétől. De ez valójában képtelenség! Hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ő olyan, mint a lélegzet, mindennek forrása. Ölelés. Olyan, mint egy gyengéd szerető, aki elviseli azt is, ha észre sem veszed, mert nem tartja magát annyira fontosnak. Isten.

Az emberi élet legnagyobb drámája a végesség felismerése. Annak a tudata, hogy meg fogok halni. Én is. Nincsen kivétel. A vallás és az erotika pedig az a vágy, amiben kapcsolódni akarok. Valakihez, aki feloldja a végességem tudatának fájdalmát. A gyönyör feloldja, ha csak néhány pillanatra is. De sok, sok kell belőle. Az egyik ölelésből a másikba. Végtelen számú próbálkozás. Hogy ne fájjon annyira. A másik az Isten. Akiről fogalmam sincsen, hogy kicsoda. Hiszen mindig az, aminek éppen mutatkozik. Néha a közelsége sebez halálra, néha a távolsága. És mégis Ő az egyedüli bizonyosság számomra, hogy az élet nem képes meghalni. Olyan megtapasztalás ez, mint egy véget nem érő szimfónia, együtthangzás, végnélküli együtt rezdülés. Amikor benned megrezdül valami és bennem folytatódik, nem tudni már, hol van a kezdete és hol van a vége, mindent átjár. Pont olyan, mint a gyönyör, benned elindul, belém hatolva tovább vibrál és a tiédet is magaménak érzem, ahogy te az enyémet, mert eltűnnek a határok, nincsen végesség, nincsen elszigeteltség. Nincsen halál.

 

Társas_Ház