Közeledik a budapesti Pride felvonulás, ilyenkor mindenki a melegekkel, a „tüllszoknyába öltözött férfiakkal”, „a szabad szerelemet propagáló, szivárványos zászló alatt gyülekező veszéllyel” foglalkozik. A jobboldali populisták és az egyházak jó része szerint az LMBTQ emberek puszta léte is veszélyezteti a nemzetet, a családot és az egyházat. Ezért ilyenkor a homofób diskurzus legkülönfélébb megnyilvánulásai kapnak erőre, töltik meg a sajtót, a közösségi médiát, vagy éppen a templomok vasárnapi prédikációt. Sokan kérdezik tőlem is, hogy, no, de akkor mit is jelent a homofóbia? Ki a homofób? Mi a gyökere? Mit lehetne tenni ellene? Ezt a cikket azért írtam, hogy bemutassam azokat a teológiai gondolatokat, amelyek megalapozzák a keresztény gondolkodásban a homofób diskurzust. És persze beszélek a liberális diskurzusról is, ami éppen ennek feloldására törekszik. (Perintfalvi Rita, katolikus teológus írása).

Fotó: Keresztények a melegkért csoport a budapesti Pride felvonuláson.

Alapvetően öt diskurzust lehet elkülöníteni egymástól, ebből az első négy (az archaikus, az apokaliptikus, a természetjogi és a patrisztikus) könnyen és gyorsan felhasználható az LMBTQ emberekkel szembeni ellenszenv, undor és gyűlölet teológiai megalapozására. Ezzel nem állítom azt, hogy ezek a diskurzusok egy az egyben homofóbok lennének, hanem csak azt, hogy a bennük rejlő érvrendszer és gondolatiság kellő muníciót szolgáltathat a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzés, társadalmi és vallási kirekesztés ill. gyűlöletbeszéd táplálására. Az ötödik, a liberális diskurzus ezzel szemben pedig éppen a homofóbia transzformálására szolgál.

Az archaikus diskurzus a kultikus tisztaság elvéhez nyúl vissza, amiről a bibliai Leviták könyvében olvashatunk. Úgy hálni férfival, ahogy nővel szokás „tisztátalan, gyalázatos dolognak” minősült (Leviták 18,22 és 20,13). De azt kevesen tudják, hogy itt nem egy szexuáletikai kérdésről és nem a homoszexuális aktus önmagában való elítéléséről van szó, hanem a kultikus prostitúció gyakorlatának elvetéséről, ami az antik kultúrákban gyakori jelenség volt. Maga a kifejezés „tisztátalan, gyalázatos dolog” a kultikus nyelv tipikus megfogalmazása volt.

Az apokaliptikus diskurzus (olyan szemlélet, melynek központi gondolata a közelgő világvége fenyegetése) gyökerei a korai zsidó apokaliptikához nyúlnak vissza (pl. Hénoch könyvei). A vízözön mitikus elbeszélését ill. Szodoma és Gomora pusztulását isteni bűntető ítéletként értelmezték, amiért a homoszexuális emberek bűnös szexualitását tették felelőssé. Később a 2-3. században a korai keresztény apologéták használták ezt a diskurzust azért, hogy a görög isteneket, akik gyakran nyitottak voltak mind heteró- mind pedig homoszexuális szerelmi kalandokra, megfosszák hatalmuktól és szembe állítsak őket a keresztény erkölcs elvárásaival. A Szodoma-Gomora diskurzus kitartott egészen a középkorig, később az angol puritánok is átvették és amikor az USA-ba emigráltak, magukkal vitték az új hazába is. Felfogásuk szerint a „szodomiták” (azaz homoszexuálisok) voltak a súlyos természeti katasztrófák, éhség és egyéb csapások, krízisek okozóivá. Ezt a gondolatmenetet élesztették újra az amerikai keresztény-neofundamentalista körök az 1970-es években. Ennek egyik sajátos megnyilvánulása volt az is, amikor 2001. szeptember 11-e rettenetes tragédiájáért is a melegeket tették felelőssé. És ennek a diskurzusnak a feléledése tapasztalható Magyarországon is az amerikai ihletettségű keresztény-neofundamentalista körökben ill. a történelmi egyházak bizonyos köreiben, ahol ez a szemlélet ugyancsak népszerűségnek örvend.

A természetjogi diskurzus a katolikus morálteológia alapja, ami Aquinói Szent Tamásra nyúlik vissza. Platón és Arisztotelész voltak a természetjogi etika létrehozói. Később Szent Ágoston rendszerezte a keresztény természetjogot és Tamás adta meg ennek végleges formáját. Ő az azonos neműek szexualitását „természetellenesnek” minősítette. Számára a szexualitás minden olyan formája természetellenesnek számított, ami nem az utód nemzésére irányult. Az újkori morálteológia átvette a tomista természettant és még a 19. és 20. századi újskolasztika és hivatkozott rá.

A patrisztikus (ókori egyházatyák tanítására épülő) diskurzusban a keresztény platonizmus és a bibliai kinyilatkoztatás kapcsolódnak össze. Ambrus, Jeromos és Ágoston révén vált a keresztény platonizmus az egyház meghatározó teológiai diskurzusává. Ennek lényege az a tanítás, amely szerint a nemiségben szigorú bináris rend érvényesül, a férfi és női nemre jellemző viselkedési mintákat az alá-fölérendeltséggel együtt Isten akaratára vezették vissza. Az isteni legitimációval ellátott rendtől való bármiféle eltérést pedig a legélesebben elítéltek, hiszen az nemcsak Isten akaratának, de a nemek természetének is ellentmond. A patrisztikus diskurzus másik hordaléka az embert erőszakosan kettészakító dualista szemlélet, a test és a lélek, avagy a hús és a szellem szembeállítása. Ennek következtében a testre úgy tekintettek, mintha az a lélekhez képest alacsonyabb rendű lenne. Az éroszt spiritualizálták, a szerelmet pedig leválasztották a testi vágyról.

A liberális diskurzus a legtöbb protestáns egyházban jelen van mind Európában, mind pedig Észak-Amerikában. Alapjául a történet-kritikai bibliaértelmezési módszer ismeretei szolgálnak, amely a szentírási szövegeket azok kulturális és társadalomtörténeti kontextusával együtt vizsgálja és kimutatja azokat az egyes szövegekben rejlő eszmetörténeti és teológiai konstrukciókat, amelyek a szövegek keletkezési korának termékei és ezért nem tekinthetőek reflexió és kritika nélkül „örök érvényűnek”. Így tilossá válik a szövegek szó szerinti értelmezése. Ehelyett a Biblia alapvető fontosságú üzenetét az Istenszeretetet és a felebaráti szeretetet teszik a teológia alapelvévé.

Ez a liberális szemlélet a katolikus egyházban is megjelenik, de ott sokkal kevésbé tud meggyökerezni, aminek oka a hatvanas évek szexuális forradalma után felerősödő ún. antimodernista törekvésekben keresendő. Ezeknek a törekvéseknek a hátterében különféle félelmek húzódtak, melyek szerint pl. a szexuális szabadosság megfertőzi majd a keresztény értékrendet ill. a liberalizmus erősödése, a szekularizáció az egyházat hatalomvesztéssel, társadalmi pozíciója gyengülésével fenyegeti. Ezért II. János Pál és XVI. Benedek óta a katolikus egyház igyekezett ellehetetleníteni minden olyan teológiai irányzatot, amely bármiféle társadalomtudományos indíttatással rendelkezett ill. a progresszív szemléletű katolikus tételeket a szexuálmorális kérdésekben teljesen háttérbe szorították. Mindez lényegében a 2014-es családszinódusig folytatódott, ahol Ferenc pápa új cselekvési tereket akart megteremteni, de talán maga sem számolt a konzervatív körök rendkívül erős ellenállásával.

Az öt alapvető diskurzus jelenléte a különböző egyházakban

A katolikus fakultásokon és egyházi közösségekben egyrészt még mindig jelen van az újskolasztika természetjogi felfogása, másrészt a liberális diskurzus is befolyásossá vált.

Az evangéliumi szabadegyházakra leginkább az apokaliptikus diskurzus a jellemző, amely az LMBTQ embereket vádolja azzal, hogy gyalázatos bűnösségük miatt közeleg a világvége. Ez a zsigeri félelem az oka annak, hogy az evangéliumi közösségek és a fundamentalisták rendkívül emocionálisan, gyűlölettel teli módon és kegyetlenül képesek fellépni az LMBTQ emberek ellen.

Az anglikán egyházban különböző diskurzusok futnak egyidejűleg. Pl. az afrikai anglikán egyház, amely evangéliumi-pünkösdista jellegzetességgel bír, szó szerint értelmezi a bibliai szövegeket, a homoszexualitást pedig mint nyugati-dekadens cselekvési formát utasítja el. Egyúttal jól megfér benne az apokaliptikus diskurzus is, ami Isten bűntető haragjának okát a homoszexualitásban látja. Ezzel szemben pl. az angliai vagy az amerikai anglikán egyház felvilágosult, liberális szemléletet képvisel. Gondolkodását elsősorban az elmúlt évtizedek tudományos és társadalmi-kulturális ismereteinek hatása formálja.

Hasonlóan ellentmondásos elképzeléseket találunk a lutheránus és a reformált egyházakban is, ha világviszonylatban vizsgáljuk őket. Az orosz-ortodox egyház hagyományosan visszanyúl az egyházatyák keresztény-platonista teológiájához ill. az apokaliptikus diskurzushoz, amikor homofób álláspontját legitimálni akarja. A történet-kritikai szövegértelmezés náluk még egyáltalán nem tudott meggyökerezni.

Összegezve azt mondhatnák, hogy választóvonal nem az egyes keresztény felekezetek között húzódik abban a kérdésben, hogy miként viszonyulnak az LMBTQ emberekhez, hanem az a döntő, hogy vajon eljutottak-e már az irodalomtudományosan és történet-kritikailag reflektáló Bibliaértelmezéshez vagy pedig megrekedtek a biblicista fundamentalizmus (szó szerinti értelmezés) szintjén.

A keresztény emberek és a 21. század egyházainak felelőssége

Fontos kérdés, hogy a 21. század egyházai hogyan bánnak a (szexuális) kisebbségekkel, hogy vajon az alapvető emberi jogokat az egyházak el tudják-e ismerni és ha igen, akkor miként teszik ezt meg. A katolikus egyházban megfigyelhető egyfajta ambivalencia, ami az emberi jogok témáját érinti. Egyfelől a katolikus egyház „ad extra”, azaz a világ felé való viszonyulásában Ferenc pápa vezetése alatt minden eddigi elődjénél erőteljesebben kiáll az emberi jogok és annak minél szélesebb körű megvalósulása mellett. Gondoljunk csak Ferenc pápa rengeteg megnyilatkozására, amelyekben szót emelt az üldözött jogfosztott emberek tömegei mellett, akiknek el kellett hagyniuk hazájukat stb. Másrészt viszont „ad intra”, azaz a befelé igen súlyos hiányosságok figyelhetőek meg az emberi jogok megvalósulása terén. Ennek konkrétuma az, hogy a Vatikán még mindig nem írta alá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (1948). Az elharapódzó populista gyűlöletkeltés kultúrájában az egyházaknak különös felelősségük van és fel kellene tenniük azt a kérdést végre, hogy miként tudnak társadalmi szerepvállalásukkal munkálkodni azon, hogy az emberek kölcsönös tiszteletben és harmóniában éljenek egymással, anélkül, hogy bárkit megvetés, fizikai vagy lelki bántalmazás érjen szexuális orientációja miatt. Az egyházi felelős vezető személyeknek együtt kellene működniük a civiltársadalmi és politikai szereplőkkel ahhoz, hogy az emberi jogok védelmében sokkal jelentősebben pozícionálják magukat. Ehelyett viszont inkább azt tapasztaljuk, hogy maga az „emberi jogok” kifejezés lett démonizálva, szinte ki sem lehet már ejteni egyházias körökben, anélkül, hogy támadás ne érje azt, aki ezzel próbálkozik.

A homofóbia számára táptalajt biztosító diskurzusok dekonstruálása megmutatja, hogy a kirekesztés, a bántalmazás, az LMBTQ emberekkel szembeni lelki és fizikai erőszak, történjen az akár a keresztény egyházakban, akár azon kívül, teológiailag nem igazolható és egyházpolitikailag elfogadhatatlan. Mindez ellentmond a keresztény hit alapüzenetének, ami az emberi méltóság és minden egyes ember személyi integritásának tiszteletéből indul ki, aminek alapja az ember istenképűsége. Az istenképmásságot pedig minden egyes ember egyformán hordozza, függetlenül saját teljesítményétől és tekintet nélkül bőre színére, származására, nemére, életkorára vagy éppen a szexuális orientációjára.

Zárásként Klaus Mertes, jezsuita pap és a németországi Sankt Blasien Kollégium igazgatójának gondolatait idézném: „Az, hogy a katolikus egyház nem tud megszabadulni attól, hogy a homoszexuális emberek alapvető emberi jogait elvitassa, hanem inkább megengedi, hogy nagytekintélyű egyházi személyek olyan kulturális hagyomány elfogadását propagálják, amelyek halállal való lakolással fenyegetik a homoszexuális embereket, ellentmond az Evangéliumnak.” Mertes atya szerint különösen a Katekizmus, azaz a katolikus egyház kézikönyve, amely hitkérdésekben kötelező útmutatást tartalmaz van tele mind a mai napig egy sereg olyan homofób kijelentéssel, amely egyáltalán nem egyeztethető össze a felebaráti szeretet parancsával.  (http://religion.orf.at/stories/2782659/)

Bőven van hát mit tenni, ha a szeretet erejével transzformálni akarjuk mindazt a gyűlöletet és kirekesztést, ami a szexuális kisebbségeket éri több, mint kétezer év óta. Ebben segíthetnek az emberi találkozások, az egymás szemébe nézés, a beszélgetések, az életsorsok és drámák megismerése. Valamint annak felismerése, hogy mindenkinek csak egy élete van, amiben boldog szeretne lenni és ez nemcsak jog, de valahol Isten álma is minden emberről…

 

 Fotó: Pride hete, a gráci LMBTQ befogadó istentisztelet helyszíne. Heliandskirche, Graz.

Társas_Ház