Nemrég olvastam egy történetet. Egy férfi emlékezett vissza egy húsz évvel korábbi, azaz fiatalkori élményére. Volt egy filozófia tanára, akit nagyon bölcsnek gondolt, nemcsak a tudományában, hanem a mindennapi élet kérdéseiben is. Ezért néha időpontot kért tőle egy órák utáni kötetlen beszélgetéshez. És akkor ő csak mesélt és mesélt, dőlt belőle a szó, vagy néha csupán csak nagyokat hallgatott, mert az élet olyan mélységei dúlták fel a lelkét, amelyeket képtelen volt szavakba önteni. A professzor rendszerint nagyon csendes volt, előzékeny és mindig mosolygós, ritkán szólalt meg, de éberen figyelt, teljesen jelen volt a fiatalember számára, aki később, évek múltával azt fogalmazta meg magának, hogy először akkor, ezekben a beszélgetésekben vált igazán személlyé. És milyen igaz! Az egyes ember csak akkor válhat személlyé, hogyha személlyel találkozik, vagyis valakivel, aki teljesen jelen van a számára és ezáltal képes őt személlyé tenni. És az ilyen pillanatokban valóban létrejön egy igazi találkozás, egy mély kapcsolat, és nem fáj már annyira a lét eredendő magánya. – Perintfalvi Rita írása.

Az ember képes a hétköznapok kötelezettségei és feladatai közepette teljesen elidegenedni, ilyenkor nemcsak mások felé zárul be, és válik érzéketlenné, hanem önmagát is elveszíti. Amikor nem talál utat a bensőjéhez, amikor már nem érinti meg mások fájdalma, amikor nem érzi az étel ízét – akkor valahogy semminek nem lesz többé igazán értelme. Kiégettség. Mintha az életét valaki más élné helyette, s ő csak egy steril üvegfalon keresztül kívülről szemlélné mindazt, ami régen valóban vele történt. Otthontalanná válik, egyfajta belső otthontalansággal. Nem találja sehol a helyét. De ezt az elveszett jelenlétet, az elveszett egységet önmagával újra meg lehet találni.

Egy találkozásban, egy beszélgetésben, amikor valakit meghallgatok, átélem a pillanatot az itt és mostban. Teljesen jelen vagyok önmagam számára és a másik számára is. Egyszerűen csak vagyok. Figyelmemmel, érdeklődésemmel oda irányulok, ami meg fog születni köztünk, és ez nem más, mint a kapcsolat. Ehhez azonban bizonyosfajta üresség kell. Meg kell feledkeznem arról, hogy én vagyok a központ, hogy én vagyok a fontos, és én akarom irányítani, meghatározni azt a másik embert. Ezt most el kell engednem. Hiszen az egyik ember nyitottsága a feltétele annak, hogy megjelenhessen a másik. Az üresség alapozza meg azt, hogy a másik önmagává válhasson. Ha én figyelmesen, de elvárások nélkül vagyok jelen a számára, akkor fedezheti fel, ismerheti fel és láthatja meg önmagát olyannak, amilyen valójában. Az egyik ember üressége teszi lehetővé, hogy a másik lazítani tudjon önvédelmi rendszerén és álarcok nélkül vállalhassa önmagát. Az ilyen találkozás a gyógyulás tere, és egyben erőtér is mindkét fél számára, amiből lehet merítkezni, még évek, évtizedek múltával is.

Aki a másikra figyel, az egyre érzékenyebbé válik és így egyre mélyebbre tekint. Idővel, ha belenéz egy másik ember arcába, látni fogja annak legmélyebb titkait is, anélkül, hogy a másik egy szót is szólna. Ez a fajta figyelem az alapja minden spiritualitásnak. A megvilágosodás útja határátlépésekkel van kikövezve, az én kilép önmagából, hogy beléphessen a mi birodalmába, ahol már ő sem magányos és izolált létező többé. Ha gyengéden figyel, megtanulja a magáénak érezni a másik fájdalmát és gyönyörét. Ami végleg megszabadítja őt az érdektelen közönytől. Hiszen nemcsak felismeri, de lénye legmélyén éli át, hogy az az illúzió, hogy nincsen közünk egymáshoz!