„…Az ember nem a melegsége miatt lesz mentálisan sérült, hanem attól, ahogyan ezt a számára fontos, meghatározó közeg keretezi.” L.V. cikkét olvashatjátok blogunkon, aki két, “konverziós” táborról szóló könyvet hasonlít össze saját élményeivel.

szöveg: “Azt gondoltam, Isten arra fog használni, hogy megmutassam a melegeknek, hogyan legyenek heterók. Isten ehelyett a meleg embereket használta, hogy megmutassák nekem, hogyan legyek keresztény.” Rachel Held Evans, tragikusan fiatalon elhunyt keresztény újságíró, író, blogger

„1994-ben kereszteltek meg. Cameron Post ekkor már az Isteni Ígéretben volt, Jared Eamons pedig még csak kilenc éves. Akkor már rég tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Szerelmes voltam éppen. Annába. Előtte Juditba. Mindketten tudták, vagy legalábbis sejtették, hogyan érzek irántuk. Egyikük sem viszonozta, és egyikőjük sem mondta el senkinek, akihez közöm lett volna. Anyu aput gyászolta, mindannyian gyászoltunk közben.

A pap, akihez hittanra jártam, olyan sokat szenvedett a hite miatt, olyan sok mindent látott, és olyan tisztán látta az Istent, hogy apróságokon nem akadt fenn, nem a hibát kereste, bennem sem. 

Egyetlen kirekesztő szót sem hallottam tőle. És ott volt a plébánosunk, vagy a nővér, aki az ifit tartotta, mindketten Isten oltalmazó, gyöngéd szeretetének jelét hordozták. Egyetlen ember vette észre, hogy szerelmes vagyok, és ő velem beszélt, elfogadó nyitottsággal. Senki nem bántott, senki nem utasított el nyíltan később sem, bár hallottam és olvastam homofób megnyilvánulásokat,

bár fordult velem elő, hogy megtagadta egy pap a gyónás utáni feloldozást, és eljutottam az öngyűlöletnek olyan mélységéig, ahol nem akartam élni tovább.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy egyszerre ismerős és idegen számomra az a világ, az a sors, ami Cameronnak és Jarednek jutott osztályrészül.

Amikor az Eltörölt fiút olvastam, az idegenség sokkal mélyebb volt, mint bármiféle rokonságérzet. Jared élete, világa annyira különbözik az enyémtől, hogy az, ami összeköt vele, szinte nem is számít, mert nem segíti a megértésemet. Jared meleg, én is az vagyok. Fehér, középosztálybeli, viszonylag művelt szülőkkel rendelkező, humán beállítottságú, olvasni szerető valaki, ahogy én magam is. De az a baptista közeg, amiben felnőtt, az a nyelvezet, a világnak, az életnek az a szemlélete, amit örökségül kapott, még akkor is elválaszt tőle, amikor nem onnan beszél, amikor már az egészen túlról, egészen másként értve beszéli el a saját történetét.

melyek kivétel nélkül arról szólnak, hogy a homoszexualitás választás kérdése, bűn, démoni hatalmak térnyerése az egyén életében – egyfelől hálával tölt el a saját sorsom iránt, hiszen még közelítő traumákban sem volt részem (még ha ez a megélt traumáimon nem is változtat), másfelől elgondolkodtat ismét azon, hogy a más és a hasonló fogalma mennyire leegyszerűsítő.

Cameron története sem sokkal közelibb. Az ő élettörténete, személyisége is alig rejt olyat, amivel azonosulni tudnék. Az olvasás létfeltétele nyilván nem az azonosulás, de melegként nehéz egy melegről szóló történetet nem önismereti vagy öngyógyító jelleggel olvasni. Cameron is eljut a konverziós terápiáig – rosszabbul és jobban jár, mint Jared. Rosszabbul, mert kiszolgáltatottabb, eszköztelenebb a fiúnál, de jobban, amennyiben az Ígéret emberségesebb módszereket használ, mint a Kegyelet.

Mindketten kiszabadulnak az átalakító terápia közegéből, mindketten változatlan szexuális orientációval. Jared esetében a szöveg elbeszélésmódja (az, hogy az egészet már a megtalált és békével vállalt identitás nézőpontjából mondja el) lehetővé teszi, hogy valóban gyógyulási folyamat, önelfogadási segédlet, a konverziós terápia nyílt kritikája lehessen a történet. Cameron fiktív szereplő, és ugyan van a szövegben néhány utalás arra, hogy itt is van távlat az elbeszélt dolgok és az elbeszélés ideje között, ami reményt ad a szereplő későbbi sorsával kapcsolatban, benne marad a befejezésben az a bizonytalanság, amibe az Ígéretből megszökő három fiatal kerül.

Mindketten tulajdonképpen ép személyiséggel, megszilárdult belső integritással lépnek bele az életbe – de mindkét történet mellékszálként jelzi, hogy ők szerencsések. Vagy a szerető szülői háttér (Cameronnál élete első 12 évében, Jarednél tulajdonképpen végig), vagy a személyiségjegyek szerencsés összessége, vagy valami olyan belső erő, meggyőződés, amihez másnak nem sikerült hozzájutni, megóvja őket attól, hogy széthulljanak, összeroppanjanak. De mind a ketten kénytelenek végignézni, átélni egy-egy társuk életének totális tönkretételét.

És itt érhető tetten a konverziós terápia hazugsága.

Felnőttként világosan látszik az átnevelők manipulatív, hazug, a fiatalok hiányos ön- és világismeretét ellenük kihasználó módszere. A minden emberben benne rejlő bizonytalanságot, kételyt, szorongást felhasználva Isten nevében önmagukat gyűlölni tanítják meg a fiatalokat. Személyes érdemnek, teljesítménynek állítják be, az istenhez való közelség fokmérőjének a homoszexuális érzések csökkenését – és személyes kudarcnak, Isten szeretetétől való megfosztottságnak a megmaradásukat.

A homoszexualitás csak annyiban tesz mássá, amennyiben figyelmet szentelünk neki. Szerintem én kevésbé különbözöm más velem egykorú, gyereket nevelő, dolgozó magyar nőktől, mint amennyire az Eltörölt fiú szerzőjétől. Egy katolikussal bárhol a világon hamarabb találnék közös témát, mint Cameronnal. A melegség ténye nem tesz közösséggé embereket. A közös értékválasztás, a közös történet, a közös valóságismeret sokkal inkább. Jared más, mint én, vagy bárki, akit ismerek. A története számomra mégiscsak azért érdekes, mert meleg és keresztény.

Mindkét regényből készült film is. Az Eltörölt fiú egész koncepciója (és a mű befogadástörténete) sokkal inkább adja magát nagyobb ívű, nagyobb jelentőségű mozi elkészítésére. Nicole Kidman és Russel Crowe neve jelzi, hogy az alkotók szándéka az is volt, hogy minél szélesebb érdeklődést kapjon a történet és ezáltal a konverziós terápia kritikája. Hiányzik éppen ezért belőle minden, ami idegenné teszi Jared világát – semmi sem gátolja meg a beleélő befogadást, és ez talán kell is a katarzishoz (másrészt azért ki is üresíti kissé a sztorit). A szöveg sokkal inkább elemző, racionalizáló jellegű, lassabb, az egyházi nézőpontot sokkal élesebben bemutató fejlődéstörténet. A Cameron Post rossz nevelése feldolgozásánál is elmondható, hogy valami lényeges – természetszerűleg – kimaradt a filmből. A regénynek több mint a fele Cameron Ígéret előtti életével foglalkozik, és ez szinte teljesen kimaradt a filmből. Ugyanazt a módszert használták, ami az Eltörölt fiú esetében már a regény technikája is volt, hogy visszaemlékezésekben idéződik fel néhány fontos előzmény. Míg az Eltörölt fiú forgatókönyve olyan, hogy sikerül többé-kevésbé mélyre menni a beszélgetésekben, a megszólalásokban, ez Cameron történeténél nehezebben adódna, hiszen Cameron nem nagyon beszél, ez önvédelmének egyik fő módszere. A film tiszteletben tartja ezt, és ebből egy nagyon kevés szöveggel, viszont annál több beszédes hallgatással vagy mozdulattal bíró filmet kapunk.

Mindkét történet arról is szól, hogy a más időnként sokkal közelebbi, mint a hasonló, és ami hasonlónak látszik, lehet, hogy nagyon idegen. Szólnak az önmagunkhoz való hűség vállalásáról, az együttérzésről (a legszebb pillanatok mindkét filmben azok az apró gesztusok, amivel a terápián részt vevők biztosítják egymást a megértésükről, támogatásukról – ezek szinte mindig szabályszegéssel járó bátorságot, vállalást jelenetnek), arról, hogy senkinek nincs joga kívülről megmondani, mi van belül, vagy mi lehet és nem lehet belül, szólnak az élet eltörölhetetlen sokszínűségéről is, és arról, hogy

a más nem fenyegető, hanem felfedezhető, megszerethető ismeretlen.” 

L.V.

Műv_Ház_és_Ima_Ház