A Hír TV húsvét alkalmából Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdezte a keresztény hit lényegéről és annak aktuális kihívásairól, vagyis az „Európát elözönlő, annak kultúráját és identitását fenyegető muszlim menekültáradatról”, „a kelet-közép-európai keresztény politika védőbástya szerepéről, amely megmenteni igyekszik a liberális és dekadenciába süllyedt nyugatot önmagától”, valamint az „apokaliptikus üzenettel bíró égő Notre-Dame-ról, ami egyben a nyugati értékvesztés, a francia önbecsülés elvesztésének is szimbóluma”.

A Felszabtér közösség nevében szeretnénk néhány kritikus gondolattal tiltakozni keresztény hitünk ilyen mértékű és groteszk politikai instrumentalizálása ellen. Szeretnénk továbbá Ferenc pápa valódi húsvéti üzenetének mélységére is rávilágítani, ami nekünk is reményt és erőt ad, még ebben az országban is, ahol pedig a pápa inspirációit csak kevesen értik.

Ez valóban igaz! Jézus tényleg „út, igazság és élet”. Ő az, ezt mi is valljuk! Azzal viszont már problémánk van, amikor egy politikus – még ha keresztény is –  a krisztusi igazságot saját magával és általa hirdetett politikai igazságokkal azonosítja. Pedig ebben a beszélgetésben pontosan ez történt! A Semjén által kimondott szavak szinte már isteni legitimitást kaptak azért, hogy a politikai hatóerejük még nagyobb legyen. Ezt viszont még akkor is blaszfémiának nevezzük, ha mindez egy kereszténydemokrata politikus szájából hangzik el!

Semjén nem csupán az abszolút és egyetlen igazság önjelölt kinyilatkoztatójának mutatkozik ebben a beszélgetésben, de egyben egyháztanítóként is fellép, amikor ezt mondja:

„Az egyháznak valóban nem lenne szabad kompromisszumokat kötni, hanem a hitletéteményt, az egyház hagyományát, a krisztusi tanítást, az apostoli atyák örökségét, a katolikus egyház hagyományát a maga folyamatosságában megőrizni.”

Ez is igaz! De! Ebben a kijelentésben mégis van valami ijesztő, mégpedig az, hogy bár egy teológiai képzettséggel rendelkező ember mondja, mégis olyasvalaki, aki a kenyerét politikusként keresi. Vagyis aki a teológiáról is csak saját korlátolt politikai érdekei mentén képes gondolkodni. Ezzel ismét problémánk van! Hiszen miféle kompromisszumokról lehet akkor itt szó? Olyanokról, amelyek a KDNP és a nagyobbik kormánypárt aktuálpolitikai, hatalmi érdekeivel nem egyeztethetők össze? Ismét csak a hit politikai instrumentalizálása sejlik fel a szavak mögött. Valószínű, hogy sok jószándékú, keresztény ember nem is sejti, hogy mire megy ki a játék. Hát, ideje lenne már kinyitni a szemeket!

 

Ugyancsak az aktuálpolitikai összeesküvéselméletek népszerű és hatásosnak bizonyuló terminológiája jelenik meg akkor, amikor Semjén az egyházra leselkedő legnagyobb veszélyként azokat az „ideológiákat” sorolja fel, „amik időlegesek. Legyen az, valamilyen szabadkőműves befolyás, legyen valamilyen liberális vagy baloldali ideológia”. Persze a konkrét bűnösök nincsenek megnevezve, Semjén nem mondja el, hogy konkrétan kikre is gondol. De hát az elmúlt években megtanultuk, hogy az a legsikeresebb félelemkeltő stratégia, amikor nincsen konkrétan megnevezve az, hogy ki az ellenség. Elég a sejtetés, a burkolt utalás, és ugye „tudjukkikállnakaháttérben”. Kik? Szívesen meghallgatnánk, hogy kikre, mely teológiai irányzatokra, mely személyekre kell gondolni konkrétan!? Itt is problémánk van a ki nem mondott dolgokkal! Talán a katolikus egyház legnagyobb reform-zsinatára, a II. vatikáni zsinatra kell gondolni, ami az egyház küldetését abban látta meg, hogy az „idők jeleire” figyeljen (Gaudium et Spes 4) és az Evangélium fényében értse meg az adott kor új kihívásait, hiszen csak így maradhat élő a keresztény üzenet? Ezt az alapelvet Semjén degradáló módon a „világ fülének a csiklandozásaként” emlegeti. Valószínűleg az is elkerülte a figyelmét, hogy a zsinat szellemében a katolikus egyház 1962-65 óta „nem a világgal szemben” akarja meghatározni önmagát, hanem „a világban élve, annak részeként”, és hogy ebben az önmeghatározásban a legfontosabb elem a párbeszédkészség. Párbeszéd a világgal, a nem-keresztény vallásokkal (zsidósággal és bizony az iszlámmal), a többi keresztény egyházzal, no meg a tudománnyal, sőt bizony még az ateistákkal is.

A II. vatikáni zsinat dialógus enciklikája a Gaudium et Spes nem egy olyan egyházat és nem egy olyan teológiát állít elénk követendő mintaként, amelyre az „ideológiákkal” vívott „szent háború” a jellemző, hanem éppen ellenkezőleg. Egy olyan egyház a minta, ami képes párbeszédben együtt gondolkodni mindenkivel, mégpedig az Atyaisten szeretetéből fakadó közös testvériséget alapul véve:

 „E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellő okosság vezérel, a magunk részéről senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de Szerzőjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja, valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás birtokában erőszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell együttműködnünk a világ építésében.” (GS 21)

Tehát a katolikus egyháznak megvan az eszköztára és megvan a kultúrája arra, hogy bármilyen „ideológiával” párbeszédbe elegyedjen. Nem kell félve önmagába zárkóznia, vagy védekezésből rögtön „szent háborút” hirdetve veszélyes „ideológiákat” kiáltania ott, ahol olyan gondolatrendszer jelenik meg, ami elsőre talán idegen, meglepő a számára. Legyen ez akár a „liberalizmus” vagy akár a „baloldali ideológia”. Bár jól tudjuk persze, hogy ezek a szavak milyen mélyre lettek süllyesztve Magyarországon az utóbbi évtizedben.

A politikai liberalizmust sok szempontból lehet és kell is kritizálni (a neoliberalizmusról nem is beszélve), de semmiképpen nem lehet azokat a liberális alapértékeket elvetni, amelyek egy igazságos társadalom alapjait képezik, mint pl. a tolerancia, a nemek társadalmi egyenlősége vagy minden ember alapvető egyenlősége. Emberek vagy emberek csoportjainak kirekesztése és leértékelése, másodrangúnak tekintése semmiképpen nem egyeztethető össze a keresztény etika emberképével, az ember eredendő istenképűségével. Vagyis ezen a ponton adódik a lehetőség a társadalmi liberalizmust vagy éppen a humanizmust képviselő gondolkodókkal való párbeszédre.

Ha pedig már a „balos ideológiáról” beszélünk, akkor miért nem gondolunk azokra a keresztény teológusokra, papokra, lelkészekre, akik életük legfontosabb vezérelveként a klasszikusan balosnak számító értékeket választották: a szolidaritást, a társadalmi igazságosság iránti érzékenységet, a szegények melletti elsődleges kiállást. Csak néhány példa: Gustavo Gutiérrez, Leonardo Boff, Jon Sobrino, a mártírhalált halt jezsuita Ignacio Ellacuría, Hélder Câmara érsek, Carlos Mesters, Ernesto Cardenal pap-költő, Juan Carlos Scannone SJ (Ferenc pápa egykori lelki mestere), Dorothee Sölle feminista, békeharcos evangélikus lelkész. Róluk Semjén, aki teológus is, bizonyára hallott már.

A tévés beszélgetésből úgy tűnik, hogy mégsem ártana megismerkednie a teológusból lett miniszternek a katolikus egyház legfrissebb szentjével Szent Óscar Romero érsekkel, aki bár kezdetben rendkívül konzervatívnak és jobboldalinak bizonyult, aki ideológiai ellenséget látott a felszabadítási teológiai eszmerendszerében, mégis amikor Rutilio Grande jezsuita papot meggyilkolták, egy szempillantás alatt átalakult. Olyannyira, hogy képessé lett arra, hogy az életét adja oda azért, amiben hitt és azokért, akikért élt: a szegényekért, a jogfosztottakért, azokért, akikért senki más nem emelte fel a szavát. Ahogy maga mondta:

„A világ minden pompája elmúlik, mind a hamis győzelmek. De a szeretet nem múlik el. És ami még nem múlandó: a fáradság, pénz, birtokolt javak és a saját alkotó munka, amelyeket mások szolgálatára fordítunk. A boldogság, minden emberhez testvérként viszonyulni és velük osztozni. A világnak ez a formája elmúlik. Mégis az öröm megmarad, hogy ezt a világot arra használtuk, hogy benne élve Isten Országába gyökerezzünk bele.”

 Ha a felszabadítási teológia és Ferenc pápa nézőpontjából vesszük szemügyre, akkor nemcsak érthetetlenek, de abszurdak is Semjén miniszter következő gondolatai:

„Sajnos azt látjuk, hogy az egyház, vagy bizonyos egyháziak, beleértve a keresztény politikai erők egy részét is, úgy viselkednek, mintha egy szakszervezet lennének, vagy egy környezetvédő mozgalom, vagy valamilyen filantróp emberbaráti egyesület. Az egyház nem egy emberbaráti egyesület, hanem az emberek üdvösségét szolgálja.” 

Ahogy Arno Anzenbacher fogalmaz, a katolikus egyház igenis rákérdezett arra, hogy „a katolikus gondolkodás milyen diagnózist állít fel, s milyen javaslatokat tett a probléma kezelésére”. Nemhogy az általa bűnbeesés-szindrómának nevezett állásponttól (az újkori negatív folyamatok a középkori rend felbomlásából erednek) eljutunk oda, hogy nemcsak, hogy emberbaráti egyesületként lép fel, hanem a társadalmi igazságtalanságokra rendszerszinten is fel kell hívni a figyelmet. Még a szociálromantikus-konzervatív irányzat (pl. von Vogelsang) is kritikával illeti kora kapitalizmusát, és azt mondja, minimum emberbaráti szabályozására van szükség. De a szociálrealista irányzat (Ketteler, Windhorst, Hertling, Hitze) még tovább megy, és az államnak a szociálpolitikában való nagyobb részvetele mellett foglalt állást. Tehát, azért is érthetők nehezen a pártelnök szavai, mert az egyház alapfeladata emberbaráti egyesületek létrehozása („a szegények jólétéről olyan intézmények felállítása, és támogatása […], amelyeket alkalmasnak ítél sorsuk enyhítésére”, Az egyház társadalmi tanítása). Nehezen érthető továbbá, mert keresztény szakszervezeteket hoz létre (az elsőt 1894-ben), majd a Quadragesimo anno pápai körlevél kifejezetten támogatta a szakszervezetek létrehozását. És végül nehezen érthető, mert az ökológiai válságról való gondolkodás pontosan az egyház szociális küldetéséhez kapcsolódóan jelenik meg. Erre a gondolati fejlődésre példa a Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, De iustitia in mundo szinódusi záródokumentum vagy a Laborem exercens és Sollicitudo Rei Sacialis enciklikák. Mi állhatna közelebb az egyházhoz, mint az emberbaráti egyesületek, a mindenkori keresztrefeszítettek szakszervezetei vagy a teremtésvédelmi mozgalom?

Amit Jon Sobrino Joseph Ratzingerről mondott, azt ajánljuk most jó szívvel a kereszténydemokrata teológus figyelmébe is:

„Benedek pápa rettegett attól, hogy a világból kiveszik az istenhit, de közel sem aggódott annyira azért, hogy a keresztény emberekből kiveszik az elnyomott és jogfosztott embertársaik iránti érzékenység”.

Valahogy épp ennek a nyomát látjuk ebben a tévés megszólalásban is.

Semjén büszke arra, hogy miniszteri fizetéséből jól él, és még adományozni is tud a Máltaiaknak és a Karitásznak, hogy azok segítsék a hajléktalanokat. „De én nem keresztény lennék, hanem elmebeteg, ha nem ezt tenném, hanem ha nyolc hajléktalant beraknék a fürdőszobába meg a konyhába, az anyám, a feleségem, meg a három gyermekem mellé. Akkor én őrült lennék és nem keresztény” – mondja. Pedig talán pont itt jelenik meg legjobban az egyház emberbaráti oldala. Amely nem csak tünetkezelést, hanem bizonyos értelemben rendszerváltozást akar. Az ún. bűn struktúrainak megváltoztatását. Hiszen bármennyire is nemes és pozitívan értékelendő ez a pénzügyi támogatás, van más alternatív lehetőség a fürdőszobaalapú közösségi intervenció mellett. Megfontolásra ajánljuk a hajléktalanság csökkentését támogató köz-/szakpolitikai intézkedések meghozatalát. Elsőként lakhatás modellre épülő kiléptető lakásokkal, kiterjedt szociális bérlakáshálózattal és a lakhatáshoz való jog elfogadásával. Az életvitelszerű közterületen tartózkodásra vonatkozó szabálysértési tényállás eltörlése mellett a hajléktalanság újratermelődésében szerepet játszó kilakoltatásokra lehetne fókuszálni. Hogy legalább gyermekes családokat ne lehessen közös elhelyezés nélkül kilakoltatni. Ha ezek mellett már minden üresen tartott lakásban laknak, átfogó lakáspolitika részesíti előnyben a rászorulót, szabályozták a bérlakáspiacot, arra mondhatjuk, hogy „szerencsétlen sorsú embereken” valóban segítenek. Hiszen, ahogy az egyesült államokbeli püspöki konferencia fogalmaz (1988), a lakhatáshoz való jog nemcsak megfelel a katolikus egyház családok jogairól szóló kartájának, hanem egy társadalom felelőssége is, hogy megvédje ezeket a jogokat. A lakhatás ellehetetlenítése különben borzalmas igazságtalanságokat szül.

Számunkra egy keresztény politikus akkor lenne hiteles, ha nem csupán a pénzéből adna a rászorulóknak, hanem az életéből is: időt, figyelmet, közvetlen találkozást, személyes bátorítást, hogy a magyar kormánynak fontos a szegények helyzete. A jómódban élők pénzadománya, akik a feleslegükből adnak, szép dolog, csak nagyon távol áll attól az etikai mércétől, amiről Jézus beszél pl. a szegény asszony két fillérje c. példabeszédben. Amikor a teljes odaadásról beszél, aminek semmi köze nincsen a jólétből odadobott könyöradományokhoz. Ahogy Jon Sobrino teológus fogalmazta meg:

„Az elsődleges döntés a szegények mellett először is azt jelenti, hogy részt vállalunk az ő nem-élésükben és keresztjükben, másrészt pedig életet adunk nekik, és lehozzuk őket a keresztről“.

Ahogy Ferenc pápa teszi szüntelen, sok-sok prófétai jelképes cselekedete által: amikor együtt ebédel a hajléktalanokkal, amikor meglátogatja a börtönben a rabokat, amikor vigasztalja a beteg gyermekeket az afrikai kórházakban stb. A könyöradomány kultúráját hatalmi pozícióban pedig felválthatja az ún. elsődleges elköteleződés a szegények mellett közpolitikai értelemben is.

Amikor Jézus a felebarát szeretetéről beszél, akkor visszanyúl az ún. aranyszabály egyetemes emberi – kultúrákon és vallásokon átívelő – parancsához, sőt meghaladja azt: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12; Lk 6,31). Jézus ezt a hozzáállást azonban nemcsak tanította, hanem megélte, és így lett a cselekvő szolidaritás forradalmi mesterévé.

Milyen meglepő az is, amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél és arról, hogy kik az igazak és kik azok, akik el fognak kárhozni, egyetlen moralizáló kijelentést sem tesz, sőt még a katekizmusra sem utal, de még a keresztény tanításra vagy az apostoli hitletéteményre sem. Mintha az „igaz hit” vagyis az ortodoxia közel sem volna számára olyan fontos. Akkor mi az, ami igazán számít? Csupán annyi, hogy milyen módon valósul meg életünkben Jézus felszabadító gyakorlatának követése: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Nem volt ruhám, és felruháztatok” (Máté 25,31). Az ilyenfajta Krisztuskövetés a világ hatékony megváltoztatását célozza az igazságtalanság, a szenvedés és szükség megtapasztalása közepette.

Talán a Hír TV-s beszélgetés legfenyegetőbb gondolatsora számunkra mégis a következő volt: „Képviselnünk kell az igazságot, akár prófétai jel módjára.” „És megpróbálni úgy átalakítani a társadalmat és a társadalom felfogását, hogy el tudja fogadni, akár törvények formájában is ezeket az értékeket.” Ezek a kijelentések különösen is ijesztően hatnak egy szekuláris társadalomban, amelyben csak egy partikuláris etikát képvisel a katolikus tanítás. Természetesen keresztény emberként sokan szeretnék, ha a politika kiállna a keresztény értékek mellett (pl. család, házasság, magzati élet védelme stb.), de ha ez csupán úgy valósulhat meg, hogy közben elveszik a párbeszéd lehetősége a nem-keresztény emberekkel, illetve elveszi mások lelkiismereti- ill. vallásszabadságát, akkor már komoly etikai dilemmával állunk szemben. Úgy tűnik, hogy ezt maga Semjén is érti, legalább is elviekben, hiszen éppen erről beszél:

„A kereszténység a lelkiismereti szabadságon nyugszik. Az abszolút Isten és az én szabad akaratú együttműködése a hit lényege.”

Vagyis senkire nem lehet rákényszeríteni a hitet. Ha pedig ez így van, akkor miként lehetne bármit törvénnyé tenni, ami a katolikus etika tanítása, de a társadalom többi része számára semmilyen kötelező erővel nem bír (pl. Tiltsuk be a fogamzásgátlást! Tiltsuk be a házasság előtti nemi életet! Tiltsuk be az önkielégítést!)? Ha ezt szorgalmazná a kisebbik kormánypárt, akkor pontosan ugyanaz történne, mint amit Semjén olyan lelkesen hoz fel példának: amikor az iszlám egy adott országban többségbe kerül, azonnal bevezetik a sariát, mégpedig azokra nézve is, akik nem tartoznak az iszlám valláshoz. Nem ugyanez történt akkor is, amikor KDNP-s javaslatra bevezették a vasárnapi boltbezárást? Azért ez az ötlet eléggé hamar a dugába dőlt, fennakadt az össztársadalmi ellenálláson. Valószínűleg a többi, még tarsolyban lapuló ötlettel sem lenne másképpen. Jürgen Habermas mondta, hogy csak a szekuláris állam képes garantálni egy országban a lelkiismereti és vallásszabadságot. Mert, ha az egyik vallás politikailag domináns szerepbe kerül, partikuláris etikáját rá akarja kényszeríteni mindenki másra. Ezért a demokratikus és szekuláris állam értékének tisztelete nagyon fontos minden „felvilágosult” keresztény ember számára is.

És hogy vajon mennyire sikerült megközelítenie Semjén húsvéti gondolatainak Ferenc pápát, lássuk meg a következő idézetből, amit Ferenc pápa húsvéti Urbi et Orbi üzenetében mondott:

„Mi, keresztények, hisszük és tudjuk, hogy Krisztus feltámadása a világ igazi reménye, amely nem csal meg. A búzaszem ereje ez, a szereteté, mely alászáll, és a végsőkig odaajándékozza magát, és amely valóban megújítja a világot. Ez az erő ma is termést hoz a mi történelmünk göröngyei között, melyet oly sok igazságtalanság és erőszak jellemez. A remény és a méltóság gyümölcsét termi ott, ahol nyomor és kirekesztés uralkodik, ahol éhség és munkanélküliség van, a menedéket keresők és menekültek között – akiket oly sokszor visszautasít a jelenlegi szemeteskosár-kultúra –, a drogkereskedelem, az emberkereskedelem és korunk rabszolgasága áldozatai számára.”

Kell_egy_Ház