Hol van Isten, ha fáj?

Hol van Isten, ha fáj?

Kire haragszunk, ha egyedül és elhagyatottak vagyunk? Istenre? Tényleg magányosak vagyunk a legnehezebb óráinkban? Vajon Isten ott volt Jézussal a kereszten is? Ha igen, akkor velünk is ott van, ha mélyponton vagyunk? Vörösváczki Anikó húsvéti gondolatai.

Hetek óta azon gondolkozom, hogy mekkora szemétség volt Jézust megfeszíteni. Azon, hogy ha az Isten az anyja lett volna és nem az apja, akkor ezt nem teszi meg vele, nem dobja oda az embereknek prédának. Azon, hogy mekkora teher ez nekem, hogy meghalt értem is a kereszten. Hogy másokat nem lehet megváltani és felesleges áldozat volt ez. Hiszen milyenek az emberek? Milyen vagyok persze én is. Változott valami? A tanítványok, akik mellette voltak és vele éltek három évet, nem láttak, nem ismerték fel benne Isten fiát. Aztán a római megmondta. Én sem vagyok különb a tanítványoktól, mindig kell egy jel. Aztán újabb és újabb.

Amikor elolvastam, hogy mennyire egyedül volt, hogy megélte a teljes magányt ott a kereszten, az végképp kiverte a biztosítékot. Azt mondtam: na, ezt azért mégsem, miért kellett még ezt is?!

Haragszom az Istenre. Közben azon gondolkodom, ki is volt a kereszten?

jesus_crucifiction_hu_pinterest_com.jpg

Mindig a húsvét volt a kedvencem. De soha nem érintett meg ennyire a kereszthalál és a szenvedés. Mindig csak a feltámadás, és az új kezdete. Az idő, a tavasz, az élet. Aztán jött egy tavasz, amikor nem a megújulás jött, hanem a frissen diagnosztizált betegségem műtét utáni kezelései. A cserbenhagyottság érzése, majd az egyedüllét megélése újra és újra. Mocsok volt, nehéz. Mert ki is hagyott cserben, ha nem az Isten? A legrosszabb az volt, hogy soha nem mertem Istent felelősségre vonni. Soha nem mertem azt gondolni, hogy megbüntetett, hogy miért én, miért nem más, miért is szívat engem? És azon gondolkozom, hol is vagyok én ebben az egész történetben.

Most arra gondolok, Jézussal magamat siratom. Magam miatt haragszom Istenre, csak így már szabad, Jézuson keresztül, őt előre tolva, azt mondani, hogy micsoda igazságtalanságot művelt vele. Újra és újra előjön a történet, és hull a könnyem, és már magam sem tudom kiért. Jézusért, magamért, vagy mindkettőnkért?

Minden egyes kemoterápia után volt egy mélypont, amikor azt hittem, én már ezt nem bírom tovább. Ezekben a mélypontokban tudtam átadni magam annak az Istennek, akivel nem mertem perlekedni, de vádoltam keményen. Itt értettem meg, hogy ugyan Isten nem vette le Jézust a keresztről, de végig ott volt vele. Azt, hogy addig, amíg görcsösen ragaszkodtam az irányításhoz, addig nem tudtam megérezni jelenlétét. Mit jelent az: Uram kezedbe ajánlom lelkemet. Mennyire nehéz „feladni önmagam”, és megtalálni a bennem lakó Istent.

Azt hiszem, ez teljesen más húsvét lesz, mint az összes eddigi. Még most is hull a könnyem, de már másképpen. Ebben már benne van a felismerésem, a tapasztalásom, hogy lehet perlekedni, lehet összetörni, de a mélypont ünnepén még így is meg lehet érezni a kegyelmet. Vagy csak így lehet?

– „Hiszek benned, ki jó atyám vagy, gyermekül hiszem, nagyon szeretsz”…

 

Fotó: hu.pinterest.com

Facebook Comments