Az életben a legnehezebb dolog a bizalom. Kisgyermekkorunk óta gyűjtjük a megsebzettségeinket, a fájó emlékeket, amik gyorsan megtanítják nekünk, hogy azért tört meg bennünk valami, mert valakit szerettünk. 
Perintfalvi Rita írása.

Mert mertünk igazán szeretni, odaadással, minden porcikánkkal, a lelkünk minden rezdülésével. Valaki a világ közepe volt a számunkra, érte érdemes volt élni. Vele másképpen simogatott a tavaszi szellő, más íze volt az alkonyatkor elkortyolt bornak. Vele könnyű volt az élet minden súlya. De ez a valaki egyszer csak becsapott, elárult, elhagyott minket. A szívünk megszakadt. Bántott, mert hatalma volt hozzá és ezt a hatalmat mi adtunk neki, hiszen szerettük. Ahogy öregszünk és gyűlnek a sebeink, kérget növesztünk a szívünkre, hogy megvédjük magunkat. Nem tudunk már bízni és egyre jobban magunkba zárulunk.

A Mester arra tanít, főként ilyenkor nagypénteken, hogy a szeretet sebezhető, ez a titka, ez a mélysége. És arra, hogy aki igazán mer szeretni, az előbb vagy utóbb bele is hal ebbe a szerelembe. Ettől olyan súlyos és igazán drámai a szeretet. A legnagyobb emberi mélység.

Amikor az ember ezt egyszer megtapasztalja, rögtön elkezd védekezni. Egy második bőrt növeszt magára, ami elzárja őt attól, hogy mások megérintsék. Attól, hogy közel kerüljenek hozzá, attól, hogy szeressék. Hiszen akit nem lehet megérinteni, azt nem lehet megsebezni. Annak nem fog fájni semmiféle veszteség. Igaz! Csakhogy akit nem lehet megérinteni, az egy idő után nem is fog élni! Jár, beszél, mozog a szája, de mintha önmaga életét egy üvegfalon keresztül nézné. Mintha valaki más élné a saját életét. Így hát a szeretethez bátorság kell!

Nagypéntek, 3 óra. Ugrás a semmibe. „Miért hagytál el engem?” „Beteljesedett.” A Mester befejezte a küldetését. Vállalta a sebezhetőséget, bármi legyen is az ára. A templom függönye kettéhasadt. Hogy majd felfedje a titkot. Azt, hogy az életet nem lehet megölni. És azt, hogy a szeretet erősebb a halálnál. De erre még három napot várni kell…

 

Műv_Ház_és_Ima_Ház