Összetöretés, összekötözöttség, fájdalom, testi szenvedések, szexualitás. A szenvedés felvállása és az élet szeretetének kifejezése. A tavalyi Frida Kahlo-kiállítás üzenete erős nőkről, akik nem könnyű terheket cipelnek. – Gyárfás Judit írása
Fotó: Erik Meza/Javier Otaola / Archivo Museo Dolores Olmedo
Hogyan láthatjuk a darabokra hullás történetét Frida Kahlo Budapestre hozott képeiben?
Kahlo összetöretése egyúttal összekötözöttséget, helyhez kötöttséget is jelent. Elszakíthatatlan az élettől, ezer szállal kötődik hozzá. Ezeknek metaforái a gyökerek (pl. a „Luther Burbank portréja” c. képen), az artériák, az erek, a köldökzsinór, a mindent átszövő háló(zato)k. Azt a bonyolult és ellentmondásokkal, konfliktusokkal teli dolgot, mint az élet, csak ilyen szövevényesen lehet ábrázolni. Frida Kahlo esetében a kötődés ezerszeres volt, mert nem tudott szabadon mozogni, később pedig mozdulni sem tudott ágyából. Ezt a csapdahelyzetet, ágyhoz ragadtságot gazdag motívumokkal ábrázolja. Történetét elmondja képekben: látjuk a buszt, amitől megváltozott az élete, és lebénult. Látjuk az ágyat, amihez kötve van. De nem csak saját magát kötözi festményein valamihez; másokhoz is kötődik, és mások is kötődnek hozzá. Hiszen azáltal, hogy az élethez kötődünk, egymáshoz is oda vagyunk kötözve.
Összetöretésének részét képezi vetélése is. Több képén felbukkan a csecsemő, aki nem tudott élni, megszületni. Kahlo az anyaságot hiányában élte meg. Volt valaki, aki az övé (volt), az ő része, de mégsem lehetett egészen. A meg nem született csecsemő érzése, helye ottmarad festményein. Ahogy a balesetben elvesztette (test)részeit-, lábát, úgy gyermekét is. Kevesebbel kell élnie, és ő ezt méltósággal, büszkén tudta viselni. A csecsemő egyben magát is jelenti, ahogy ezt a „A dadám és én” című, matriarchális világot ábrázoló képen láthatjuk.
Fotó: Erik Meza/Javier Otaola / Archivo Museo Dolores Olmedo
A testrészek Kahlo festményein kiszakítottságukban ábrázolódnak, önálló létre kelnek, és a fájdalom miatt felnagyítódnak. Maszkokat, tárgyakat, növényeket, és állatokat láthatunk; élő és élettelen átfolyik egymásba. A gyümölcsök közt egy tárgyra, szoborra bukkanunk. Valami ül, vagy fekszik valakin. Más képeken kicsiny állatok nagy, ijedt szemeivel találkozunk. Némi vigasztalást jelenthet a több festmény sarkában felbukkanó síró hold.
A fájdalom és a szenvedés Kahlo festményein erős szexualitással ábrázolódik, mintegy bevonz a képekbe. Egyszerre van jelen Kahlo életszeretete és gyűlölete, ezzel bipolaritást, erőteljes ambivalenciát képezve.
A Frida Kahlo kiállításon járva az a benyomásom, mintha Henri Rousseau és Georgia O’ Keeffe együttesen lenne jelen, helyenként egy kis Tarantinóval megspékelve.
Nemes Nagy Ágnes Madár c. verse Kahlo képeihez hasonlóan írja le a súlyt, amivel élnünk kell:
Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.
Sylvia Plath:
Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a hűtlen férfiak ölén.
A bűn. A bűn.Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.….
Mondd, téged nem lep meg a hőség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én
tiszta acetilén
szűz vagyok
rózsák kerítenek,
csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Amit Nemes Nagy és Plath szavakkal ír le, azt örökíti meg Kahlo festményein. Bátorság kell ahhoz, hogy a képekre ránézzünk, és vállaljuk egy kicsit ezen erős nőkkel együtt cipelni terhüket – még ha csupán nézőként, hallgatóként is…