“Az ökológiai megtérés azt jelenti, hogy bármilyen nehéz is, újra kell rajzolni a szokásainkat, berögzött viselkedésmódunkat. Egy gyökeresen más életstílust kell követnünk, mert ez a világ már nem fenntartható.” Gyárfás Judit írása
Miből lesz a cselekvés? Aki megélte azt a bensőséges szeretetetközösséget, amiről Ferenc pápa beszél, az tudja, hogy egy szeretetteljes közösség (jó) cselekvésekre sarkall. Elolvasván az enciklika ismertetőjét, sok párhuzamot találok Latouche könyvével (Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája). Az enciklika forradalmi jelentőségű abban, amire Latouche is felhívja figyelmünket: „ne feledjük, hogy a buddhizmussal és számos más vallással ellentétben a keresztény hagyomány egyáltalán nem szentelt figyelmet az ember és az őt körülvevő élő vagy élettelen környezet harmonikus együttélésének”.
A Vertse Márta által fordított és a Szentszék által ismertetett Laudato si pápai enciklika visszatérő motívuma a párbeszéd. Párbeszéd csak szeretetközösségben jöhet létre.
Az ilyen közösségek megteremtik maguk körül azt a mindenre kiható erőt, amely el tudja rendezni a problematikus, törött struktúrákat
– amennyiben mindez nem késő. A különböző közösségek párbeszéde, a szeretetteljes kommunikáció másképpen fogalmazva ökumené. „Az ökumenét (…) a közös akciók sokféle formájában gyakoroljuk”, „az együttműködés előmozdítására alakuljanak helyi, területi, nemzeti és nemzetközi ökumenikus testületek”, „elkötelezzük magunkat arra, hogy (…) a kisebbségek jogait védelmezzük, és segítünk abban, hogy a többség és a kisebbség között országainkban még fennálló félreértések és előítéletek megszűnjenek” (Charta Oecumenica).
A Laudato si a Charta Oecumenica-val összhangban
ökologikus, és ökumenikus – hiszen a környezetvédelem felekezetközi, vallásközi, és vallásokon túli ügy – megtérésre buzdít.
A világban „minden bensőségesen összefügg egymással”, avagy az említett szeretetközösség, mely nagy hatással van a struktúrákra, felelősség is. Ugyanezt másképpen így mondhatnánk: personal is political. „Kapcsolat áll fenn a környezeti, valamint társadalmi és emberi kérdések között, amelyet soha nem lehet szétszakítani”, „egyetlen és összetett társadalmi-környezeti válságról van szó”. Ez a felelősség, ez a bensőséges összefüggés a szövetség, melyet Isten kötött velünk, minden élőlénnyel, Noé után. „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel (…) minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök (…) minden élőlénnyel, amely testben él a földön.” Ez a szövetség kötelék, ajándék. Isten nekünk adta a földet, de nem azért, hogy tönkretegyük.
A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny – ez az Elie Wieselnek tulajdonított
mondás jutott eszembe, mikor „a reagálások gyengeségéről”, vagy ellankadásról, termelés és fogyasztás dinamikájáról olvasok az enciklika ismertetőjében. Dolgoztam multinacionális vállalat irodai munkásaként, így pontosan átérzem a közönyt, vagy ellankadást, amibe a gépként számon tartott ember kerül a napi nyolc óra után. Ilyenkor az embernek már csak gyors fogyasztásra van ideje. Igazi elmélyülésre, belső szemlélődésre, melyről Ferenc pápa ír, nincs idő, nincs lehetőség. Nincs idő a legfontosabbra: „gyöngédség, részvét és aggodalom az emberi lények iránt”. Ferenc pápa enciklikájában felszólal az állatbántalmazás ellen: az állatokkal és a növényvilággal is bensőséges kapcsolatban kell lennünk ahhoz, hogy igazi párbeszéd bontakozzon ki köztünk és a természet között. Ennek a kapcsolatnak nem szabad leigázó, hierarchikus viszonynak lennie, annál inkább kooperatívnak, és együttműködőnek. Hiszen azért kaptuk a földet szövetségül, hogy megőrizzük.
Az ökológiai megtérés azt jelenti, hogy bármilyen nehéz is, újra kell rajzolni a szokásainkat, berögzött viselkedésmódunkat. Egy gyökeresen más életstílust kell követnünk, mert ez a világ már nem fenntartható. A földet már kimerítettük, és kiaknáztuk. El kell felejtenünk a fejlődés ideájának örökös kergetését, és helyette arra a szemlélődő, lelassított életmódra kéne törekedni, amiről Hannah Arendt (Arendt-et Latouche idézi: „nem csak a vita activa két háttérbe szorított eleme, a kézműves vagy művészi alkotás, illetve a tisztán politikai cselekvés kapná meg az őt megillető helyet a munka mellett, de visszanyerné rangját a vita contemplativa is”), és Ferenc pápa is ír a Laudato si-ben. Hiszen ahhoz, hogy dicséretet adjunk az Úrnak, hogy imába foglaljunk minden teremtett élőt; ahhoz el kell csendesednünk. „Le kell állni”, és nem növekedni tovább. „Egy átfogó ökológia egyszerű, mindennapi gesztusokból áll, amelyekben megtörjük az erőszak, a kihasználás, az önzés logikáját.” Túl kell lépni önmagunkon, és felelősen kell bánni a körülöttünk levő világgal. Isten ajándékait értékelnünk kell: itt az idő figyelni a természet jajongó szavára.