Ki a hiteles keresztény: Don Corleone vagy Ferenc pápa?

 

Ezt a cikket válaszcikknek szántam anno Szilvay Gergelynek, a Mandiner újságírójának „A kereszténység, ahogy a balosok elképzelik” c. írásához. Akkor meg is jelent a Mandineren, de mivel ez az írás talán egyfajta ars poetica is lehetne a Felszabtér blogunk számára, ezért most itt is lehozzuk. Számunkra ugyanis nagyon fontos elgondolkodni arról, hogy mit is jelent az autentikus kereszténység, milyennek képzeljük el az egyház és az állam egészséges viszonyát, milyen társadalmi szerepvállalást várnánk el mi keresztény emberek egyházainktól. (Perintfalvi Rita, a Felszabtér blog egyik alapítójának írása).

Szilvay írásából úgy tűnik, mintha a kereszténységnek azok a belső hangjai, szereplői, irányzatai nem is léteznének, akik ugyanezeket a kérdéseket szajkózzák már több, mint ötven éve. Gondoljunk csak a Katolikus Egyház nagy reform-zsinatára, a II. vatikáni zsinatra (1962-65), amikor XXIII. János pápa az egyház lényegét a következőképpen fogalmazta meg: „mindenki egyháza, kiváltképpen azonban a szegények egyháza”. Vagy emlékezzünk arra a 40 püspökre, akik a zsinat vége előtt a Róma melletti Domitilla-katakombában tartottak titkos tanácskozást, ahol aláírtak egy paktumot, melyben önként kötelezték el magukat arra, hogy evangéliumi szegénységben és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és látják el püspöki szolgálatukat. És most különösen is fontos nekünk Óscar Romero El-Salvadorból származó mártír érsek, akit az idén októberben Ferenc pápa szentté fog avatni és ezzel a gesztussal a felszabadítási teológiát a legmagasabb szinten rehabilitálja. A nép szeretett érseke bátran szembeszállt hazája diktatúrájával és a végsőkig elment a Krisztus-követésben, amikor a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelme miatt egyik miséje alkalmával védtelenül lemészárolták. Hosszú lenne azok névsora, akik keresztény teológusként, papként, lelkészként életük legfontosabb vezérelveként a klasszikusan balosnak számító értékeket választották: a szolidaritást, a társadalmi igazságosság iránti érzékenységet. Csak néhány példa: Gustavo Gutiérrez, Leonardo Boff, Jon Sobrino, a szintén mártírhalált halt jezsuita Ignacio Ellacuría, Hélder Câmara érsek, Carlos Mesters, Ernesto Cardenal pap-költő, Juan Carlos Scannone SJ (Ferenc pápa egykori lelki mestere), Dorothee Sölle feminista, békeharcos evangélikus lelkész stb. stb. Ha Szilvay egy remek baloldali protestáns teológust szeretne megismerni, akkor ajánlom neki olvasásra Fabiny Tamás püspök, Jürgen Moltmann reménységteológiájáról írt szakdolgozatát! Ezek a konkrét példák alátámasztják, hogy Szilvay mennyire leegyszerűsíti a képletet, miszerint, aki keresztény az jobboldali gondolkodású, aki pedig baloldali az csak ateista-agnosztikus-egyházellenes lehet. Hát pedig nem! A két fogalom között: keresztény és baloldali bizony jelentős a metszet! Azt persze én is sajnálatosnak tartom, hogy a hazai politikai baloldal egy része – történelmi okokból kifolyólag – valóban annyira egyházellenes, hogy a létező keresztény baloldalt szinte észre sem veszi, nem is igazán próbálja megszólítani. Pedig ezt a törésvonalat meg lehetne szüntetni.

No, de hogy kerül ide Don Corleone?

 

„Rettenetesek a bűneid fiam” – Kereszténység és képmutatás

 

Szilvay cikkében felteszi azt a kérdést, hogy ki a hiteles keresztény, majd példaként hozza Michael Corleone-t, a Keresztapa c. film híres maffiavezérét, akinek kezéhez mérhetetlen sok mocsok, brutális gyilkosság (még testvérgyilkosság is) tapad. Szilvay szerint Coppola maffiavezére „valóban hívő”, pedig a rendező célja éppen az volt, hogy filmjének ezt a figuráját a teljes erkölcsi züllés és képmutatás szimbólumaként jelenítse meg. Michael szerintem a képmutató kereszténység ikonikus figurája. Az újságíró nem érzi a maffiavezér cinizmusát, hanem elhiszi neki, hogy ő „valóban hívő” keresztény, mikor unokaöccse keresztelőjén ülve szavaival megtagadja a Sátánt, miközben éppen fejbe löveti a rivális gengsztereket. Szilvay a megbocsátásról beszél, így talán elhiszi Corleonénak még a gyónását is, amiben pedig azokat a szörnyű bűnöket sorolja fel, amelyeket soha nem bánt meg. Egyet kivéve: saját testvére meggyilkolását, ezt tényleg bánja. Ezer más bűnét viszont nem, ez jól látszik a jelenetből. Így azonban gyónása a képmutatása csúcspontjává válik. Szilvaynak igaza van abban, hogy a kereszténységben lehet bűnösnek lenni, mert a megbocsátás mindig új esélyt ad. Csakhogy nincsen bűnbocsánat bűnbánat nélkül, és anélkül, hogy az ember el ne határozná, hogy ezentúl letér a gonosz útról és a jót cselekszi. Aki csupán a szájával mond ellent a sátánnak és a szavával vallja meg, hogy „egyetért abban, amit a kereszténység tanít a világról és Istenről”, de az élete nem ezt tükrözi, arra Jézus azt mondaná ma is, mint egykor, hogy: „Képmutatók! (…) Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15,8). Vagyis szerintem az a hiteles keresztény, akinek a szíve mélységeit annyira átjárta az Istentől való megérintettség, hogy az ember egész lénye transzformálódott. S nem maradt benne semmi más, csak a szeretet. Enélkül a változás nélkül szerintem nem lehet hiteles kereszténységről beszélni!

A bíboros azt mondja a filmben Michaelnek: „Rettenetesek a bűneid fiam. És megérdemled, hogy szenvedj miattuk. De… A megváltás számodra is lehetséges. De tudom, hogy nem hiszel ebben. Nem fogsz megváltozni.” Vagyis igen: a megváltás valóban mindenki számára lehetséges, de ehhez kell a hit és a jóra való törekvés. Éppen ezért nem tudok semmiképpen egyetérteni Szilvay-val, amikor ezt írja: „Még a keresztény társadalom keresztény vezetőinek sem kell feltétlenül, tételesen hívőknek lenniük. A lényeg, hogy legyenek benne valóban hívők is, és legyen átitatva a keresztény kultúrával. Hogy akad benne bordélyház, attól még nem lesz egy az egyben hiteltelen.” Nem csupán az tűnik értelmezhetetlennek, hogy Szilvay keresztény társadalomról beszél egy olyan ország esetén, ahol zsidók, muszlimok, buddhisták stb. és szekuláris gondolkodásúak is élnek, de ha a keresztény vezetőket felmenti az alól, hogy tételesen hívők legyenek, akkor pontosan arra a képmutatásra bíztatja őket, amire Jézus válasza az lenne:

„Jaj nektek, (…) ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal” (Mt 23,27-28). „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában” (Mt 21,31).

A bibliai görög a hüpokrineszthai = színészkedni kifejezést átvitt értelemben és erősen negatív töltéssel használja a színészkedő, hazug életmódra és magatartásra. Azt az Isten előtti csaló és megtévesztő magatartást jelöli, amely a szív igazi, belső valóságát külső cselekvésekkel akarja elrejteni (Keresztény bibliai lexikon). Ezzel szemben viszont a Jézushoz való tartozás valami egészen máson múlik, aminek alapján bizony még az ateista vagy agnosztikus emberek is Krisztushoz tartozhatnak! Amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél az irgalmasság cselekedeteire teszi a hangsúlyt és nem az imákra vagy a templomba járásra, nem is a keresztény kultúra fenntartására: „Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot, mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek” (Mt 25,34-36).

 

„Minél magasabban vagyok, annál rohadtabb minden” – Egyház és a korrupció

 

Szilvay szerint a balos egyházellenes kritika kizárólagos állítása az, hogy a „kereszténység sem felel meg a kereszténység eredeti elveinek, a létező egyházak ugyanis annyira korrumpálták és rántották sárba a krisztusi alapelveket, mint amennyire a politikusok”. Ha már a Keresztapa filmről beszélünk, akkor gondoljunk a benne ábrázolt vatikáni üzletelésre, amelynek segítségével Corleone megpróbál véres gengszteréletből kiszállni és a maga és családja nevét tisztára mosni. Ekkor mondja: „Egész életemben próbáltam egyre feljebb jutni, oda, ahol már minden törvényes, tiszta, de minél magasabban vagyok, annál rohadtabb minden. Hol van ennek vége? Itt is csak a gyilkolás, sok száz éven át. Pénzért. Bosszúból. A családért”. Ezen a ponton Coppola filmjében a vatikáni botrányos ügyletek allegóriává válnak. Hiszen az egyház éppúgy korrumpálódik, ahogy Michael is, akinek élettörténete maga a korrupció. Becsületes katonatisztből lesz apja gengszterbirodalmának örököse, majd véres kezű testvérgyilkos. Az egyház pedig a filmben a mocskos ügyek elindítójává és elkendőzőjévé válik, ahol mindenki megvásárolható.

Persze tudjuk, hogy ez csupán egy film, de hogy mégsem kitalált mese az egész, azt éppen Ferenc pápa alatt láthattuk meg igazán, aki olyan nyíltan harcot indított a vatikáni korrupció, a klerikalizmus és az egyházon belüli karrierizmus ellen, mint amihez egyetlen elődjének sem volt elég bátorsága.

 

„A politika és a bűnözés egy és ugyanaz” – Egyház és a politika

 

Szilvay úgy látja a balos kritikát – bár a cikkben nem lesz világossá, hogy pontosan kikre is gondol – , hogy szerintük „a kereszténységnek igazából nem lehet keresnivalója a közéletben”. És ezek után felhoz jó néhány példát. Nem tetszik a balosoknak, amikor a „papok politizálnak a szószéken”, amikor nem teszik magukévá a „balos narratívát bevándorlásügyben” vagy ha „nem határolódnak el a szélsőjobbtól”. Persze, ha a felmelegedés ügyében megszólal az egyház az jó, csak akkor meg „nem elég radikális”. És Szilvay szerint a balosok örülhetnek, mert még nem vezették be az egyház nyomására az abortusztilalmat és a vasárnapi szentmise sem kötelező (még). Na, most akkor, hogy is van ez? Meg kell, hogy szólaljon az egyház vagy inkább hallgasson?

Teológusok, egyházi vezetők rengeteget gondolkoznak arról, hogy vajon mi lehetne az egyház helye és szerepe a mai modern társadalomban (lásd pl. Hans-Joachim Höhn katolikus és Konrad Raiser evangélikus professzorok gondolatait a témában). Leegyszerűsítve három különféle elképzelésről lehet beszélni. Az egyik az, hogy a vallás maradjon a privátszféra ügye, és így az egyházak semmilyen módon ne jelenjenek meg a társadalmi élet színpadán. Ez nyilván egy szélsőségesen kisarkított véglet. A másik hasonlóan radikális álláspont az, amikor az egyház és az állam teljesen összefonódik egymással, létrejön a trón és az oltár szövetsége. Ezt jól ismerjük már a történelemből. Azonban mindkét szélsőséget elvetik sok modern teológiai gondolkodó, akik egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy az egyházaknak van társadalmi felelősségük, ezért nem szorulhatnak vissza a privátszféra területére. Ugyanakkor az egyház nem fonódhat össze soha az aktuálpolitikával ill. a pártos jellegű politizálással, mert ebben az esetben elveszíti azt a függetlenséget, ami a prófétai kritika gyakorlásához szükséges olyan társadalmi folyamatok láttán, amelyek lábbal tiporják az emberi méltóságot, a gyűlöletkeltő hangnemet teszik normalitássá, uszítanak biz. emberek vagy embercsoportok ellen akár etnikai, akár származási, vallási, nemi vagy bármilyen individuális sajátosságuk miatt. Ez természetesen nem jelenti az illegális és nyakló nélküli bevándorlás pártolását. Nem erről van szó!

Az emberi jogokért való síkraszállást  – jóllehet ez a kifejezés gúnyszóvá vált a hazai diskurzusban – nem csupán a balos kritika várja el a katolikus egyháztól, hanem ez az igény benne gyökerezik tanítása lényegében, ahogy a Gaudium et spes c. zsinati dokumentum megfogalmazza:

„A személy alapvető jogai tekintetében azonban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni az Isten szándékaival ellenkező mindenfele társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést, akár a nem, a faj, a bőrszín, a társadalmi helyzet, a nyelv vagy a vallás miatt” (GS 29).

Ahogy az ember „elidegeníthetetlen jogainak” eszméje, ami a felvilágosodás korában persze szekularizálódott, tulajdonképpen egy teológiai idea, az ember istenképmásként teremtett voltából származik (Ter 1,26). Tehát igen, vannak olyan kérdések és ügyek, amelyekben az egyháznak meg kell szólalni, mert ez következik abból a küldetésből, amit alapítójától, Jézustól kapott. És amikor ezt megteszi, akkor nemcsak saját lényegének megfelelően cselekszik, de egyben hitelességét is növeli a világ (nem vallásos emberek) szemében is.

Ezért megdöbbentő a számomra, amikor Szilvay felhozza az emberi jogok súlyos megsértésével vádolt Pinochet diktátor példáját, aki szerinte éppúgy, mint Corelone „valóban hívő” ember volt. Pedig Pinochet véres puccsal vette át a hatalmat, majd a kínzásokat szisztematikussá tette elnyomó diktatúrája alatt, ahol az emberek eltüntetése állami eljárássá vált. Hát számomra inkább „meszelt sírnak” tűnik a diktátor viselkedése! Ne felejtsük el Jézus tanítását arról, hogy a jó fa a jó gyümölcsről ismerszik meg és a jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, amíg a rossz fa csak rossz gyümölcsöt képes teremni, ezért semmit nem ér az, aki csak imáiban szajkózza, hogy „Uram, Uram!”, de nem teszi meg, amit Jézus tanított (Lk 6,43-45). Nem hiszem, hogy bele kellene nyugodnunk abba, amit Corleone a Keresztapában apatikusan megállapít: „A politika és a bűnözés egy és ugyanaz”.

 

„600 millió és tiszta leszel” – Egyház és a pénz

 

Gilday érsek mondja Don Corleone-nak: „Ez az üzlet a világ egyik leggazdagabb emberévé teheti. Az Ön és családja története tisztára lesz mosva. 600 millió.” Hogyan is viszonyul egymáshoz hát az egyház és a pénz, a gazdagság?

Szilvay gondolatmenete azt a látszatot kelti, mintha csak az ún. úri katolicizmus létezne, talán ezért is szívesen idézi meg a középkori, aranymiseruhás triumfalista egyház képét. A barokkos pompában díszelgő feudális egyház és a császári hatalom összefonódását vajon azért hangsúlyozza annyira, hogy a trón és az oltár szövetségének mai megnyilvánulásait is magától értetődővé tegye? Lehet, hogy ezért nem említi egyetlen szóval sem a Katolikus Egyház jelenlegi pápáját, akit más jobboldali újságírók egyszerűen csak „demens vénembernek” titulálnak, aki abban hisz, hogy akkor lesz hiteles, ha az Istennek és nem az embereknek akarnak tetszeni (Gal 1,10). Hát az tényleg igaz, hogy Ferenc pápa nem illik bele az aranyozástól roskadozó egyházképbe, hiszen rögtön megválasztása után lecserélte elődje arany trónját és egy fehér széken ül pápaként. No, és a pápai hermelin, meg a piros cipő (Benedek pápáét Prada dizájnolta!, de egyébként már II. János Pál sem hordta) sem tartozik éppen a kedvenc ruhadarabjai közé.

Ferenc pápa jól érzi, hogy az egyik legfontosabb ügy, amiben az egyház hitelessége lemérhető az nem más, mint a szociális érzékenység, hogy miként bánik a szegényekkel, a bajbajutottakkal, a kicsinyekkel, a szükséget szenvedőkkel. Tegyünk ide egy idézetet az októberben várhatóan szentté avatandó Boldog Óscar Romero (1917–1980) El Salvadorból származó mártír érsektől:

„Ha már oly sok ember eltávolodott az egyháztól, az arra vezethető vissza, hogy az egyház maga távolodott el túlságosan az emberektől. De egy olyan egyház azonban, amely az emberek mindennapi tapasztalatait jól ismeri és érti, amely minden ember szenvedését, reményét és félelmét a saját testében érzi, az ilyen egyház valóban élő Krisztussá́ változik – és ezért az emberek várni és szeretni fogják. […] Az egyház opciója a szegények mellett megmutatja a hit politikai dimenzióját. Mivel az egyház a valóságosan és nem csak fiktíven létező szegények mellett áll ki, mivel a ténylegesen kiszákmányoltakért és elnyomottakért száll síkra, ezért egy politikai térben mozog, és ott válik igazán egyházzá́. És ha – mint Jézus – a szegények felé fordul, akkor egyáltalán nincs is más választása.” (Beszéd: 1980. február 2.)

Úgy gondolom, hogy éppen ezért kell az egyháznak vigyáznia arra, hogy a politikai térben való́ mozgása soha ne váljon pártos politizálássá, hiszen akkor elveszíti a prófétai kritika lehetőséget például, ha a szegények, a jogfosztottak elnyomását kellene kritizálnia.

Tehát, amikor Szilvay azt idézi a Bibliából, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, majd megkérdezi, hogy „Az nem hiteles kereszténység, hogy a katedrálisokba ölték a pénzt?” valamit nagyon nem akar észrevenni. Jézus nem azért mondta, hogy „szegények mindig lesznek”, mert ezt ő kőbe akarta vésni, mint a világ legtermészetesebb tényét, amin semmit nem kell változtatni. Épp ellenkezőleg! Ahogy Várszegi Asztrik püspök fogalmazta: „Az egyháznak kifogyhatatlan forrása van, mert szegények, rászorulók mindig lesznek közöttünk. Küldetésünk nem a felső tízezerhez szól, persze nem zárjuk ki őket, hanem Jézus a peremre terel bennünket.” Beer Miklós püspök „önszórakoztató gettóegyházról”, ami nem igazán van jelen a társadalomban. Véleményem szerint ők nagyon tisztán értik Ferenc pápa vágyát, aki 50 év távlatából visszanyúl XXIII. János pápa álmához a szegény egyházról és azt írja első apostoli buzdításában az Evangelii Gaudiumban (Az Evangélium öröme), hogy „vágyom egy szegényeket szolgáló szegény Egyházra” (EG 198).

Amikor ezeket a gondolatokat olvasom, bevallom nem tudom hitelesnek találni azt a kereszténységet, ami „a katedrálisokba ölti a pénzt”. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek csodaszép templomok Isten nagyobb dicségére, de ha a szolidaritás, a társadalmi igazságosság iránti és a szociális érzékenység – klasszikusan balosnak tekintett értékek –  elvesznek az egyházból és csupán kőtemplomokat épít a lelkek temploma helyett, akkor azt én – nem ateista balosként, hanem katolikus teológusként – sem érzem hitelesnek. Hiszen nemcsak azt a tényt konstatálja Jézus, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, hanem azt is mondja, amit Ferenc pápa hangsúlyoz: „Ti adjatok nekik enni!” (Mk 6,37).

 

„Nézze meg ezt a követ! A víz nem járta át.” – Akárcsak a kereszténység Európát

 

Szerintem jó dolog az, hogy Jézus rengeteg embert inspirál az egyházakon kívül is, jó dolog az is, hogy az ateista-agnosztikus balosok is olvassák a Bibliát, hiszen az az etika, amit ő tanított túllép az egyházi kereteken. Ha az egyházak és a keresztény emberek hiteles életet élnek, akkor soha nincsen félnivalójuk a „külső” tükörtől ill. fentebb említettem, lehet, hogy ezek az ateista vagy agnosztikus emberek éppen a maguk humanizmusa révén tartoznak Krisztushoz. Néha gyümölcsözőbb módon gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit, mint mi, akik vasárnaponként templomba járunk, szavunkkal ellentmondunk a sátánnak, de a szívünk mégis távol marad a valódi megtéréstől és a szeretetben való transzformációtól. Úgy hiszem, hogy Jézus olyan Mester, aki nem szégyelli, ha ateista-agnosztikus-egyházellenes emberek is idézgetik őt. Ahogy abban is hiszek, hogy vannak olyan értékek, amelyek politikai jobb és bal oldalt meghaladva egyetemes értékek kellenének, hogy legyenek. Ilyenek: a társadalmi érzékenység, az igazságosság, az emberek egyenlősége és mindenki elidegeníthetetlen joga a szabadsághoz és az önmeghatározáshoz akár hívőként, akár ateista-agnosztikusként.

Végül ne feledkezzünk el a prófétákról sem! Akiket Isten minden korban elküldött népéhez, egyházához, hogy figyelmeztesse őket arra, hogy merre van a helyes út. Számomra ilyen próféta Boldog Óscar Romero vagy éppen Ferenc pápa és a bevezetőmben felsorolt gondolkodók, akik egész életükkel azon fáradoztak, hogy az egyházban és a keresztény emberekben valóban megtörténjen a szeretet transzformációja!

És végre eljöjjön az a kor, amikor nem lesz igaz az, amit Luciani bíboros egy kolostor belső udvarán sétálgatva mond Michael Corleone-nak:

„Nézze meg ezt a követ! Nagyon régóta itt fekszik a szökőkút vizében, de a víz egyáltalán nem járta át. … Nézze, teljesen száraz. Ugyanez történik az európai emberekkel. Századok óta érintkeznek a kereszténységgel, a keresztény szellemmel, de Krisztus nem járta át őket. Krisztus nem él a lelkükben.”

Szerző: Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus. 

A cikk eredeti formájában a Mandiner blogon jelent meg: http://mandiner.hu/cikk/20180816_perintfalvi_rita_ki_a_hiteles_kereszteny_don_corleone_vagy_ferenc_papa

Al_Ház