Arra gondoltam, hogy végre leírom nagyon őszintén és egészen személyesen azt, hogy én mit élek meg azóta, hogy elkezdtem foglalkozni a katolikus egyházon belüli szexuális bántalmazási ügyekkel. Miért csinálom? Mi történt velem? Mi ragadott meg ennyire, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom? Ez valami egészen új dolog az életemben vagy nagyon is következik mindabból, amit eddig gondoltam és tettem? Miként élem meg azt, hogy ilyen sötétséggel kell szembe néznem, ráadásul abban az egyházban, aminek nemcsak a tagja, de teológusa is vagyok? Milyen érzés látni az igazságot, hogy lehet ezt elviselni? És milyen érzés, amikor ezerféle oldalról érnek emiatt támadások? Mekkora teher az, ha az (?), hogy a napjaim jórésze azzal telik, hogy segítsem, hogy meghallgassam a túlélőket, akik szinte az életem részévé válnak lassan, hiszen nemcsak egyszer találkozunk, hanem bármikor elérnek, bármikor kérhetik a segítségemet, ha nagyon be akarja szippantani őket a rettegés, az üresség vagy a tehetetlenség. Milyen érzés az, amikor állandóan stratégiákon gondolkodom, azon, hogy mit lehetne tenni, de azon is, hogy miként tudom megvédeni magam? Mert pontosan tudom, hogy a kimondott igazságnak ára van. Nem vagyok sem naiv, sem ostoba. – Perintfalvi Rita írása.
Még Bécsben 2015 körül kerültem először kapcsolatba a felszabadítási teológiával, ami azonnal magával ragadott. Mert ez a teológia nem moralizál, nem a dogmákat sulykolja, hanem arról beszél, hogy csak az az igazi hit, ami a cselekedetekben mutatkozik meg. Nem is akárhogyan és akárhol, hanem a felszabadító szavakban és tettekben. Isten a szegények, a kicsinyek, a jogfosztottak oldalán áll – eszerint a teológia szerint. Meghallja az elnyomottak kiáltását, nem marad közönyös és érzéketlen, majd konstatálja, hogy mindaz az igazságtalanság, ami velük történik borzalmas és nem mehet így tovább. Kell a változás! Aztán pedig keresi az utakat, a módokat, ami átalakítja ezt az elnyomó igazságtalan rendszert, hogy megszűnjön az ártatlanok szenvedése. A felszabadítási teológiától tanultam meg,
hogy minden egyes nap kérdezzem meg magamtól, hogy ki volt az a szegény, elnémított, arctalanná tett, akivel aznap összehozott a sors. Ki volt az, akinek elvették az erejét és már nem tudja megvédeni önmagát. Ki az, akinek oda kell adnom azt, hogy én legyek az ereje, a bátorsága vagy éppen a bizalma abban, hogy az élet mégis lehet szép. Ki az, akiért odaadhatok egy darabot önmagamból?
Soha nem kerestem magam körül a szegényt, csak felismertem, hogy ő az. Most éppen ő. Ilyen volt az, amikor mélységesen megérintett a másodrangú társadalmi szerepbe kényszerített vagy éppen bántalmazott nők helyzete, a melegek szenvedése, akik nem szerethetik szabadon azt, aki boldoggá teheti őket, a más vallásúak (akár zsidók, akár muszlimok) megbélyegzése, démonizálása, a más bőrszínnel születettek, az „idegenek” otthontalansága.
Az élet minden pillanata tele van olyan találkozással, amikor szembe jöhet velem az a szegény, akiben hirtelen megpillantom magát az Istent. Mert az Isten nem olyasvalaki, aki távol van az embertől, aki bezárkózik a maga érzéketlen és rideg transzcendenciájába. Nem! Az Isten közelség, aki a szenvedő ember tekintetében mutatkozik. Persze csak akkor, ha rá mersz nézni!
Így fedeztem fel a szegényt azokban is, akiket az egyház sebzett meg, annak bizonyos képviselői. Akiknek összetörték a lelkét, a testét, a hitét, sokszor a jövőjét. Elvettek tőlük mindent. Ők igazán szegények, kifosztották őket. Mindezt egy olyan közegben, aminek az Isten jóságát és szeretetét kellene közvetítenie. Ezért nincsen ennél nagyobb becstelenség. Milyen érzés katolikus hívőként és teológusként belelátni ebbe a mocsokba? Milyen érzés lassan kezdeni érteni ennek a szörnyű bűnnek a valódi súlyát? Milyen érzés felismerni vagy éppen leleplezni a gonosz arcát, aki a szentség álcája mögé rejtőzött? Fájdalmas. Leírhatatlanul az. Nem lelem semmilyen perverz örömömet abban, hogy beszélek az igazságról és remélem velem együtt egyre több túlélő is megszólal majd. És mégis. Ez kikerülhetetlen. Véget kell vetni a hallgatásnak és elhallgatásnak. Mert mindez méreg, nem azonnal öli meg a testet, Krisztus testét, hiszen ő az egyház, hanem lassan, de annál biztosabban. Olyan ez, mint a kígyóharapás, ha valaki nem vájja ki egy éles késsel és egy drasztikus mozdulattal a mérgezett húst, akkor az egész testet átjárja a méreg, és meghal. Így ez a tisztulás az egyház továbbélésének a záloga. Vagy megtisztulás, vagy halál. Ezt kellene felismerni végre.
Hogy teher-e az, hogy a túlélőkkel való „foglalkozás” nagyon meghatározza most már a mindennapjaimat? Egyrészről persze én is csak ember vagyok, akinek korlátosak a kapacitásai. Másrészt viszont alapvetően úgy szeretek élni, hogy legyek mindig egészen személyesen jelen minden egyes találkozásban. Legyek jelen a legnagyobb természetességgel, nyitottsággal, figyelemmel. Mindenki számára, akivel aznap találkozom. Ettől pezseg bennem igazán élet. Ez nekem életforrás, energia. Nemcsak elvesz, de fel is tölt. Én ilyen vagyok a diákjaimmal is, akik néha óra után beugranak egy kis „meghallgatásra”, de ilyen vagyok a taxissal, aki éppen rohan velem valahova, mert persze időm az soha nincsen. De ilyen vagyok a „nagy” emberekkel, tudósokkal, hatalmasokkal is. Én bennük sem látok többet, csak az embert. Szóval egyáltalán nem teher az, hogy hirtelen ennyi teljesen idegen ember rám rakja élete legnagyobb terhét. És nálam amúgy két perc után senki nem idegen. Az persze igaz, hogy valóban teher az, amit rám raknak. Mert kemény. De ezt én magam akartam, én magam kerestem. Miért? Mert nem tehetek másképp. Megragadott ez a dolog, lehet, hogy a megszállottjává is tett. S rájöttem közben, hogy ezt nem is lehet másképp. Ebben a nagyon kemény ellenszélben borzasztóan elszántnak kell lenni. Mese nincs, itt háború van. És lesz.
Nagy bátorítás ebben, hogy egyre több ember ajánlja fel nekem a legkülönfélébb segítségét. Még ateisták is, akiket valami megragadott ebben az egész küzdelemben. Számomra ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy valami nagyon jó történik, mert jót hoz elő másokból is. Sőt azt hozza elő belőlük, hogy ők is jót akarnak tenni. Ez nagyon megérint.
S közben persze mindaz, ami történik rendesen kimozdít az eddigi komfortzónámból. Olyan kihívásokkal kell szembenéznem, amelyek nagyon kemény erőpróbák. Eléggé a feje tetejére állították az eddigi életemet. S mégis pont ebben van a legnagyobb tanítás. Szeretjük nagyon úgy berendezni az életünket, ahol minden ismert, minden biztonságos, ahol nem történik semmi váratlan, minden kiszámítható és irányítható. Persze ez igazából mindig csak illúzió. Mert az életben egyetlen pillanat sem kiszámítható és valójában minden bizonytalan. Csak éppen nem veszünk róla tudomást. Na, nekem ez a helyzet egy lehetőség, hogy felébredjek ebből a hipnózisból. És ezért nagyon hálás vagyok. Hiszen ez egy út, ami a valósághoz visz közelebb. És ezáltal Istenhez…
Szerző: Dr. Perintfalvi Rita teológus, mentálhigiénés szakember, a Felszabtér Blog főszerkesztője.
Ha Te is érintett vagy / Ön is érintett, szívesen segítek! Mindenkit meghallgatok, pszichológiai és jogi szakemberekkel is együtt dolgozom. Elérhetőségem: [email protected] Várok minden megkeresést szeretettel! Minden levélre válaszolok.