Mi van akkor, ha a szerelem határátlépést követel meg a szerelmesektől? Hiszen, ha igaz, hogy a szerelem vak, akkor hogyan is ismerhetne határokat? Ez a határátlépés azonban gyakran komoly kihívást vagy keserves konfrontációt jelent a környezetünkkel, a családunkkal, a barátainkkal. Nem véletlen, hogy az Énekek Éneke egyik gyönyörűséges dalában a szerelmes lány kétségbeesett sóhajában olyasmiért kiált, ami nem is lehetséges: „Bárcsak testvérem lennél (…)! Ha az utcán találkoznánk, megcsókolhatnálak, és nem szólnának meg!” (Én 8,1). Vagyis valamilyen oka van annak, hogy szerelmüket titkolniuk kell, el kell rejteniük az emberek szemei elől, mert, ha megtudnák, megszólnák őket. Vajon miért? Perintfalvi Rita írása.
Talán azért, mert a korabeli társadalom – a költemény esetében az ókori – úgy ítélte meg, hogy ez a két szerelmes nem illik egymáshoz. Vajon miért? Talán, mert az egyiknek más volt a bőre színe, vagy a származása volt idegen, esetleg más volt az anyanyelve vagy éppen a vallása és sorolhatnánk még azokat a különbözőségeket, amelyek a „másság” ijesztő bélyegét nyomhatják ránk. A szociálpszichológia szerint a legtöbb emberben ösztönszerűen félelmet kelt, ha egy önmagánál sötétebb bőrű emberrel találkozik: legyen az például egy afrikai származású vagy egy roma ember. Érdekes módon az idegenségérzetben a bőrszín játssza a legmeghatározóbb szerepet és minden más, pl. idegen nyelv használata, az ismeretlen kultúra vagy szokások stb. csak ezután következnek. Persze biztos, hogy a történelmi és a politikai háttér is mélyen meghatározza azt, hogy milyen nemzet fiát vagy leányát nem látják szívesen az ember oldalán: pl. egy szlovák fiút egy magyar leány párjaként Pozsonyban, egy románt Erdélyben vagy egy szerbet a Vajdaságban. És az irányt persze meg is lehet fordítani, hiszen vannak külföldiek is, méghozzá vannak jó és vannak rossz külföldiek, olyanok, akiket egy nép általában megvet és olyanok, akikre felnéz, akiknek életmódja, jóléte után sóvárog.
No, persze, ha igaz az a mondás, hogy a szerelem vak, akkor ez azt is jelenti, hogy akit egyszer igazán elragad a szenvedély, annak semmit nem jelentenek az ilyen profán akadályok – viszont a környezetük, a rokonaik már másképpen érzékelik a valóságot. Őket sokszor gúzsba kötik előítéleteik vagy éppen a félelmeik. Így születik meg a konfliktus a családdal, a megnemértettség, az eltaszítottság, a kirekesztés, és így képes két ifjú szerelmes sorsa akár tragikus drámává is alakulni. Hiszen ők csak szívük határokat nem ismerő szavát követik lelkes ösztönösséggel. Ezért kerül olyan helyzetbe például Shakespeare Júliája is, hogy az ellenséges családból való kedvesét felszólítsa arra, hogy tagadja meg családját: „Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el, s ha nem teszed meg, esküdj édesemmé. És nem leszek Capulet én se többé.”
Fura, tudatmódosult állapot a szerelem! Ilyenkor az ember képes átlépni mindenféle korlátozó határt, hiszen a szerelem vonzása „olyan erős, mint a halál” (Én 8,6), képtelenség ellenállni neki. Ilyenkor néha az ember a boldogságtól repesve legszívesebben az egész világot a keblére ölelné. Talán pont azért is jó tanítómester a szerelem, mert megérezteti velünk, hogy félelmeink és előítéleteink az idegennel, a mássággal szemben mennyire földhöz ragadottak és kicsinyesek. A szerelem képes a transzformációra, arra, hogy átalakítsa a gondolkodásunkat, kapukat nyit meg, falakat dönt le. Kár, hogy mikor nem vagyunk szerelmesek oly nehezen tudjuk felidézni ezt a nyílt és játékosan elfogadó lelki attitűdöt, pedig mennyire emberibb és szebb lenne ez a világ, ha képesek lennénk erre!
A cikk eredetiben a Vasárnap c. újságban jelent meg.
Szerző: Dr. Perintfalvi Rita, az Universität Graz tanára, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke.
