„Amit csinálunk nem lehet bűn, mert akkor azt, az Isten nem engedné megtörténni!”

„Amit csinálunk nem lehet bűn, mert akkor azt, az Isten nem engedné megtörténni!”

Nemrég megkeresett engem Olívia, akit hosszú éveken keresztül ért szexuális abúzus a saját papja által és soha senki nem szolgáltatott igazságot neki. Soha senki nem kért tőle bocsánatot, soha senki nem került emiatt a bűncselekmény miatt börtönbe. Az egyháza pedig elárulta, cserben hagyta őt. Pontosan az történt vele, amit Ferenc pápa mondott: „életben hagyták, de elpusztították”.

„Amit csinálok nem lehet bűn, mert akkor azt, az Isten nem engedné megtörténni” – mondta neki a fiatal pap miután 14 évesen érzelmi manipulációval szexuális játékszerévé tette a kislányt. Egy tárggyá, saját torz hatalmi éhségének kielégítése eszközéül. Igen, itt nem a szexről van szó, hanem agresszióról és hatalomról, mégpedig a szex arénájában. S mindezt egy védtelen gyermekkel szemben. Akihez a pap sokáig közelített, lassan, családtagként, idősebb testvérként, „bátyuskaként” viselkedett vele. Így férkőzött a kislány és annak családja bizalmába, hogy aztán majd minden gyanút eltereljen magáról. Feltételezem, hogy egy igazi pszichopata lehetett, mindenféle bűntudat és megbánás nélkül. Akit az egyháza olyan spirituális hatalommal ruházott fel, hogy mindezt a becstelenséget Krisztus képmásaként, ahogy a teológia mondja „Alter Christus” követhette el.

Órákig beszélgettünk Olíviával. Először alig volt hangja, nagyon élesen kellett fülelnem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Tudtam, hogy minden egyes kimondott szó újra traumatizálhatja őt. Újra átélheti mindazt a szörnyűséget, ami vele történt. Nem erőltettem semmit, nem kérdeztem semmit, csak hallgattam. Tudtam, hogy csak azt akarja, hogy én, mint katolikus teológus, aki a hivatásomnál fogva valamilyen módon (persze nem papként) képviselem, megjelenítem az egyházat számára, hallgassam meg végre őt. Hogy hallgassa meg végre valakit, hitelesítse az érzéseit és mondja ki azt, hogy mindaz, ami vele történt iszonyatos és megbocsáthatatlan! Mert valóban az! Engem személyesen nagyon elszomorít és fel is háborít az, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem teszi meg azt az apró gesztust, hogy végre bocsánatot kérjen az áldozatoktól! Még most sem, amikor ezek a botrányok végre napvilágra kerültek. Napról napra olvassuk az újabb történeteket. Nem kér bocsánatot, hanem „sikersztoriról” beszél, arról, hogy nálunk ilyesmi nem történik, mert „nálunk érték a gyermek”. Hát pedig megtörtént! Olíviával is megtörtént, aki magyar, csupán a határ túl oldalán él. És mi arról beszélünk, hogy csak a dekadens nyugaton történik ilyesmi. És hagyjuk, hogy mindez megtörténjen – mikor mondja ezt ki végre egy felelős egyházi vezető Európa ezen  felén is? Igen, megtörtént és mi felelősek vagyunk, mert nem tettünk semmit ellene! – Én ezt a kijelentést várom, az áldozatok nevében és teológusként is. A mi felelősségünk az, hogy legalább ezzel az apró gesztussal csökkentsük azt a tömérdek szenvedést, amit az egyházban történt szexuális visszaélési ügyek nem megfelelő kezelése okozott. Az eltussolások, a hanyagság, a nemtörődömség.

abu_zus_5.jpeg

Szólaljon meg most Olívia, mesélje el ő mindazt, hogy miképp élte meg belülről ezt a rettenetes és ördögi bűncselekményt!

„Megöltek. Megölték a lelkemet. Nem egyszer, nem kétszer. Aki ilyet tesz, az szó szerint gyilkosságot követ el.

Nem beszéltem róla, a lelkem legmélyebb rétegeibe száműztem a módszeres erőszakot. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna, mintha nem is én lettem volna. Tudatosan kizártam, elnyomtam magamban. Csak így voltam képes arra, hogy valamennyire túléljem, így bírtam elviselni önmagamat. Az emlékképeket sikerült kitörölnöm (egy ideig, mert mára kinyílt Pandóra szelencéje, és minden olyan elviselhetetlenül élő, fájdalmas lett megint), de az érzés akkor is a mindennapjaim része volt, és ma is az.

Az érzés, hogy csak egy rongy vagy, egy semmi, egy szemét, egy játékszer, aminek semmi értéke sincs.

A szégyenérzet. Annak az érzése, hogy bemocskoltak, bepiszkoltak, de ezt a mocskot sehogy sem tudod lemosni magadról, bárhogy is próbálkozol vele. Mindig ott van, mindig veled van. Mint egy árnyék, amitől nem lehet megszabadulnod, mert az árnyék belőled fakad, a részed, az árnyék te magad vagy… te vagy az a piszok, az a mocsok… Csak magadra tudsz haragudni, csak önmagad vagy képes megutálni, mert ahhoz, hogy a valódi bűnöst gyűlölhesd, be kéne ismerned, hogy mindez megtörtént, hogy ez a valóság, hogy téged megerőszakoltak, kihasználtak, elhasználtak… De erre nem vagy képes, mert ha tényleg ez a valóság, akkor annak oka kell, hogy legyen… akkor kell, hogy létezzen válasz a milliószor felhangzó, lelkedből ordító Miért?-re… és erre nincs válasz, nem lehet válasz… Tagadni könnyebb, mint elfogadni.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – hátha segít legalább egy órával többet aludni, hátha segít kicsivel jobban megértetni az emberekkel, mit él át egy élő személy, akit tárgyként kezelnek, hátha bátorságot ad legalább egy áldozatnak is, hogy merjen segítséget kérni, merjen beszélni, merjen létezni.

Hátha erősebb lesz egyszer az igazság, mint a hazugság…”

Olívia évek óta pszichiáterhez jár, amióta végre szembenézett mindezzel. Néha sebekkel szabdalja fel az alkarját… Azt hiszem ez a tehetetlenség miatt van. A düh miatt, amit soha nem tudott a tettes ellen fordítani. A düh miatt, hogy soha senki nem szolgáltatott neki igazságot. A düh miatt, hogyha mindez a világban és pláne az egyházban megtörténhetett, akkor hogyan lehet ebben a világban többé élni!? Hiszen nincsen igazság! És azok vették el, akik Isten szeretetéről beszélnek… Mekkora elviselhetetlen teher!

Egy szép fiatal lányt látok magam elől, akinek még nagyon sokáig fog tartani, hogy lábra állhasson, hogy egészen hétköznapi életet élhessen, hogy végre munkaképes lehessen és örömét lelje a hivatásában, hogy egyszer legyen egy férfi is az életében, akit szeret és talán családja is. De hol van ez még!? És vajon lehetséges lesz-e egyáltalán, hogy képes lesz ilyen emberi közelségre, aminek a feltétele a bizalom. Igen, ezt jelenti az, hogy „életben hagyták, de megölték”. Mert az esélyét vették el tőle, hogy egy teljesen átlagos, boldog élete lehessen, olyan, ami mindenkinek jár.

És ez megtörténhetett! És mi hagytuk! A mi felelősségünk is! Mindannyiunké, akik félrenézünk, akik hallgatunk, aki nem figyelünk a legapróbb jelekre! Akik az áldozatot hibáztatjuk. Akik az egyház jóhírnevét védjük. Akik az abúzus ügyeket kitalációnak vagy egyház elleni támadásnak tituláljuk. Elég! Legyen ennek vége! Nézzünk végre az áldozatok szemébe, hallgassuk meg a történeteiket! És tegyük meg mindazt, amire az igazság kötelez minket. Olívia nekem azt mondta búcsúzóul: „Kérlek, harcolj értem” És én ezt fogom tenni, remélem sokan követik majd ezt a példát. Akkor tényleg változhat a rendszer. És ez a mi felelősségünk! Rajtunk fogják számon kérni egyszer…

 

Szerző: Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus, egyetemi tanár –  Universität Graz, Katholisch-Theologische Fakultät, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke.  

Facebook Comments